Tanácsok, tippek és trükkök Dél-Koreába készülőknek

Megjegyzés: Ez az írás a személyes tapasztalataim, véleményem és ötleteim összefoglalója. Mivel a kiköltözésem óta csaknem három év eltelt, lehetséges, hogy a témában általam leírtak nem állnak összhangban a jelenlegi állapotokkal, kérem, hogy a bejegyzést ennek tudatában olvassátok.
+1: Az ékezetek a szövegben “kócosak” lehetnek, mivel ezt a locsogást angol billentyűzeten sikerült elkövetnem. És bár többször is átnéztem a szöveget hiányzó ékezetek után kutatva, mindig talál az ember egy újabbat…

*További információért itt tudtok velem kapcsolatba lépni: leinas89@gmail.com

Miért éppen Korea?  

Az én történetem Dél-Koreával 2015 áprilisában kezdődött, amikor felvételt nyertem egy koreai multinacionális vállalat anyagmérnöki pozíciójára. Előtte vajmi keveset tudtam az országról: például azt, hogy az olimpiák éremtáblázatain nagyjából hozzánk hasonló helyezéseket érnek el már évtizedek óta, hogy Japánéhoz hasonlóan erős gazdasággal büszkélkedhetnek és hogy az autó- és elektronikai iparuk is magasan fejlett. A kulturális életükre viszont – a gazdag kínálat ellenére – nem volt nagy rálátásom. A K-pop-ról azt sem tudtam, hogy mi fán terem, a koreai sorozatok szintúgy elkerültek, egyedül az a furcsa fazon ragadt meg elmém perifériáján, akinek a világ a “Gangnam Style-t” köszönheti. Egyszóval nyugodtan kijelenthető, hogy amikor életem során legelőször koreaiak útját kereszteztem, az teljesen véletlenszerű volt, semmiféle szándékosság nem volt benne azon túl, hogy egy, az előzőnél jobban fizető es szakmailag hozzám közelebb álló munkahelyet találjak. Koreához fűződő viszonyom azután sem változott nagy érdemben, miután karrierem a “Nagyon Nagy Gyárban” elstartolt. Az ábécéjüket, a Hangült ugyan elsajátítottam és ragadtak rám koreai szavak, mondatok – pl.: amikor azt mondja egy koreai, hogy “aigooo”, akkor nem angolul közli épp veled, hogy megy valahova, hanem koreaiul “jajgat”, mert valami balul ütött ki – azonban Korea-fan továbbra sem lettem. Egyvalamit leszámítva, a konyhájukat. A cégnél a menzán háromféle magyar es egyféle koreai menü volt nap nap után, én – eleinte kíváncsiságból – mindig a koreai menüt választottam és az évek során sikerült annyira megszeretnem, hogy időnként Budapest egy-egy koreai éttermében is látogatást tegyek, ha éppen egzotikus ízekre vágytam. A változást jelentő mérföldkő 2017 nyara volt, amikor felkértek, hogy látogassak ki a “Nagyon Nagy Gyár” koreai technológiai központjába egy másfél-két hónapos továbbképzésre. Az egész nagyon véletlenszerű volt… többek között arról is meg vagyok győződve, hogy (létező-nemlétező?) szakmai kvalitásaim helyett/mellett azért esett rám a választás, mert a csoportunkon belül egyedül rólam merték feltételezni, hogy képes vagyok heteken keresztül koreai koszton életben maradni. És bár volt bennem várakozás az út előtt, inkább tekintettem egy küldetésnek, amely során a legfontosabb feladatom becsülettel helytállni az új munkakörnyezetben és elsajátítani mindent, amit tanitani akarnak. Azt, ami végül történt, álmomban sem gondoltam volna előtte és ha valaki azt mondja nekem, hogy évek múlva Dél-Koreában fogok élni, nos… maradjunk annyiban, hogy nagyon kiröhögtem volna az illetőt. Pedig történt, ami történt: kint létem során megismerkedtem egy helyi koreai hölggyel, azzal az illetővel, akit ma a menyasszonyomnak mondhatok, es hazautazásom előtt megígértem neki, hogy vissza fogok térni, hogy utána együtt élhessünk. Szóval innen eredt az én nagy elhatározásom, hogy kiköltözzek Koreába.

Út Koreába

Ahogy a kiköltözést tervezgettem, kézenfekvőnek tűnt, hogy koreai kollegáim segítségét kérjem, hátha tudnak valamit tenni az érdekemben – jó ötletnek tűnt, mindenki ezzel kezdené. A gyakorlatban azonban teljesen máshogy nézett ki a dolog: lehetetlen! – ez volt a legáltalánosabb reakciójuk az ötletem hallatán. A “Nagyon Nagy Gyár” nem venne át, mert az lavinát indítana el a magyar munkavállalók körében és/vagy feszültséget generálna azt a benyomást keltve bennük, hogy kivételeznek velem – mondták – és más cégnél sem nagyon van esélyem munkát találni, hiszen még egy koreai egyetemen végzett fiatalnak is elég szűkre szabottak az esélyei a helyi munkaerőpiacon.
*nagy levegő*
Akkor kérjünk segítséget másutt! A Facebook-on nézelődve lettem figyelmes több koreai-magyar baráti csoportra, amelyek nem csak a koreai kultúra iránt érdeklődő emberekből álltak, de voltak köztük olyanok is, akiknek sikerült kint letelepedniük! Na ez már valami! Ha másnak sikerült, akkor nekem is sikerülnie kell! Lelkesedésemben írtam egy segítségkérő bejegyzést, amelyet kipostoltam a már említett csoportokba – bíztam benne, hogy ha már azok az emberek valahogy megtalálták a módját, hogy gyökeret verjenek ebben a távoli országban, megosztják velem a titok nyitját. Szóval lássuk, a reakciókat: “Esélytlen!” “Inkább költöztesd a barátnődet Magyarországra” “Ha nem házasodsz össze egy helyivel, nincs esélyed” – persze ezutóbbinak a lehetőségét nem vetettem el a későbbiekben… na de vízumért házasodni? Elvi okokból sem… Szóval dőlt rám a győzködés-cunami az esélytelenségemet illetően, a pesszimista hangok azonban nálam süket fülekre találtak. Volt ugyanis a lehangoló message-flow-ban egykét olyan üzenet, amely az esélylatolgatás helyett/mellett tippeket is adott. Javasoltak például, hogy üljek vissza az iskolapadba, avagy vetessem fel magam egy koreai egyetemre mesterszakra vagy doktori képzésre. Nem volt ellenemre az ötlet, de én inkább dolgozni szerettem volna, megalapozni az életem – ha már Magyarországon ez utóbbi nemigen sikerült. A koreai-tanulás szinten felmerült, mint javaslat, ugyanis a helyi álláspiacon olyannak nemigen van esélye labdába rúgni, aki nem beszeli a nyelvet.

És végül ami számomra jelentette a fogódzkodót: a H-1, azaz Working Holiday Vizum. Amivel egy évet tölthet az ember Dél-Koreában, önkéntes jellegű munkákat vállalva, esetleg farmon dolgozva. Úgy döntöttem, én is ehhez folyamodok, közben meg “majd csak találok valamit odakint a végzettségem es a szakmai tapasztalatom révén”. Hovatovább a barátnőm felvilágosított róla, hogy még az is elintézhető, hogy a H-1 vízum munkavállalásra vonatkozó korlátozásait ki lehessen játszani, azaz ugyanannál a cégnél is lehetséges a munka a kint töltött idő nagy részében, ha a menedzsmentjük érez magában kellő késztetést, hogy ezt “valahogyan megoldja”. Igen, Dél-Korea etekintetben semennyire sem különbözik Magyarországtól; vannak persze szabályaik, de azok inkább csak “afféle útmutatók”, ha nagyon akar valamit az ember, elszántsággal, és ami a legfontosabb, megfelelő ismeretségekkel a tarsolyodban bármi megoldható. És hogy hogyan lehet motiválni egy bárminemű cég menedzsmentjét, hogy egy H-1 vízummal rendelkezőt “varázsoljanak be” a vállalatuk soraiba? Hát történetesen úgy, hogyha mar vagy valakijük. Igen, egy dörzsöltebb magyarnak ez a szisztéma is ismerős lehet. Amikor a H-1 vízum iránti kérelem beadásáról döntöttem, feltételül szabtam önmagamnak, hogy csak abban az esetben utazok ki Koreába, ha mar van legalább egy ilyen – a már fent említett módon – “lezsírozott” opció a tarsolyomban, azaz van hova mennem. És akadt is egy ilyen – a barátnőm egyik ismerőse révén – egy dobozgyár, ahol azt ígérték, hogy akkor is alkalmaznak majd az elkövetkező egy évben, ha csak H-1 vízumom van. Mennyire biztos ez? – kérdeztem meg elég gyakran a páromtól (nagyon idegesítő lehettem a számára). 99.9% – ez volt a válasza mindig, illetve, hogy ne aggódjak fölöslegesen, el van intézve. Szóval úgy döntöttem, hogy nem aggódok. Annak rendje és módja szerint, mintegy két hónapos rohangálás és papírmunka után elnyertem a H-1 Working Holiday Vizumot es a 2018-as év végén két nagy bőrönddel kiutaztam Koreába, hogy gyökeret verjek.

Odakint

Mondanom sem kell, mennyire szerencsésnek éreztem magam, hogy másfél év várakozás után végre be tudtam váltani a barátnőmnek tett ígéretem és visszatérhettem Koreába. Azonban nem nézelődni utaztam ki, hanem dolgozni, a közös jövőt építeni, szóval még az első héten ellátogattam a dobozgyárba, hogy a felvételem után érdeklődjek. 99.9% – legalábbis papíron ezzel az igencsak kedvező eséllyel indultam. És mit ad Isten! Bár korábban is volt szokásom azon viccelődni, mekkora “szerencsecsomag” vagyok (egyébként nem, de magyarázd meg a pesszimistábbik, hétfő reggeli-énemnek is), de ez mindent vitt: a lehetséges kimenetelek közül az vált valóra, amelyiknek a barátnőm 0.1% esélyt adott – elutasítottak. Hogy ezt hogy számolta ki, arról elképzeléseim sincsenek, de feltehetően csak nagyon optimista volt – ahogyan az egyébként jellemző ebben az országban sok emberre, amikor olyan dolgok esélyeit latolgatják, amiről nagyon akarjak, hogy bekövetkezzen. Mint amúgy utólag kiderült, az okozta a “zavart az erőben”, hogy amikor az a bizonyos ismerős megérdeklődte a menedzsmentnél, hogy jöhetek-e, rosszul továbbították az infót a vízumomról, H-1 Working Holiday vízum helyett (feltehetően puszta tévedésből) valami egészen mást mondtak. És míg az “Egészen Más Vízummal” lehettem volna a dobozgyár újdonsült élharcosa, a “Working Holiday Vizum” birtokában ez a ragyogó esély megtagadtatott tőlem. Akkor most mi legyen? Szerencsére volt még egy lehetőségem. Két koreai barátom a “Nagyon Nagy Gyár” egyik beszállítójánál – munkakapcsolat otthonról, a kötelezettségeinkkel kapcsolatos közös tevekénységek mellett magyarul beszelni tanítgattam őket a szabadidőmben, miután a főnökük kijelentette, hogy olyan alkalmazottakat akar még Koreából is, akik tudnak magyarul. Minő csoda, épp kéznél voltam! Néhány alkalom után – a terveimet hallva – megígérték, hogy segítenek nekem az anyacégüknél elhelyezkedni. Annak dacára, hogy kedveltem őket, az ígéretükben nem nagyon bíztam, mert már sokszor tapasztaltam korábban, hogy sokan jókedvükben hajlamosak fű-fát megígérni, aztán meg amikor tényleg szükség volna az adott szívességre, csak kifogásokat, meg bocsánatkéréseket kap az ember fia. Úgyhogy a tervezgetéseim korábbi szakaszaiban, talonba tettem az ötletet én is, ők is, azzal a megegyezéssel, hogy szóljak nekik, ha tényleg szükségem van a segítségükre. És ennek a dobozgyáras fiaskóm után eljött az ideje, inkább pesszimistán, mint reményekkel telve, de felkerestem őket és a cégüket Koreában. Nos. Ha kijelenthetjük azt, hogy az életnek kedvelt szokása a legváratlanabb módokon megtréfálni az embert, akkor azt is hozzávehetjük, hogy a 19-re lapot húzni is legalább annyira szeret: az esélytelenebbnek titulált opcióm lett végül a megmentőm, felvettek. Ráadásul nem is akármilyen munkakörre, de a végzettségemhez közel álló laboratóriumi analitikus munkakörre, miután vegyipari cégről volt szó. Megfogtam tehát az Isten lábát, kiköltöztem Koreába és lett munkahelyem is, olyan amely számol velem. A H-1 vízum által biztosított egy év letelte előtt a cég menedzsmentjével együttműködésben megpályáztam az E-7 “Professional Working Visa-t”, nem volt egyszerű procedúra, három hónapba is beletelt, de megérte. A megszerzett állás segítségével belerázódtam a koreai életbe, megkapva a lehetőséget, hogy hosszabb távra letelepedjek ebben az országban. Szerencsés vagyok, ez tagadhatatlan. Ilyen szerencse nem adatik meg minden nap azoknak, akik itt szeretnének élni. Viszont azt is nyugodtan kijelenthetem, hogy ez a szerencse mit sem ért volna, ha az eseményláncolat bármely pontján inába száll a bátorságom, vagy azokra hallgatok, akik szerint “úgysem fog sikerülni”. Hittem magamban es végül sikerrel jártam.

A ”Nagyon Nagy Gyár” koreai beszállítójánál két és fél évet töltöttem el. Talán soha nem váltottam volna, ha közelebb van ez a munkahely a barátnőm városához, Daejeonhoz, de sajnos 80 kilométer választott el tőle, amíg dolgoztam. És bár feltehetné az ember a kérdést, hogy érdemes-e elhagyni egy ennyire biztos, támogató munkahelyet, ahová ráadásul még a hála érzése is köt, viszont azt is figyelembe kellett vennem, hogy azt az embert, aki miatt az egészet egyáltalán bevállaltam, csak hétvégente láthatom. Ez így évek múltán már tarthatatlan volt, úgyhogy ismét lehetőségek után kellett néznem. Azt Dél-Koreáról tudni kell, hogy külföldiként nagyon könnyű itt elhelyezkedned, ha teljesíteni tudsz egy feltételt: Angol anyanyelvű országba kell születned. Ja, hogy ezt elszúrtad? Akkor fel is út, le is út! Na, azért nem ennyire vészes a helyzet, nem lehetetlen állást találni így sem, viszont a “csodával határos”, mint esély sem sokkal kecsegtetőbb a lehetetlennél. Igen, amíg egy angol anyanyelvű emberke itt könyékig vájhat az akadémiák angol tanárok után kutató álláshirdetéseiben (kanadai haverom például filozófia/irodalom Bsc-vel szerzett angoltanár PROFESSZORI állást egy helyi egyetemen évi 4 hónap (!!!) fizetett szabadsággal), addig egy “egyéb” országból érkezőnek itt mindent bele kell adnia és egy jókora adag szerencsere is szüksége van, ha hasznossá akarja itt tenni magát, nem mellesleg pénzt is kapni a szolgálataiért. Nem is sikerült állást találnom Daejeonban, ahová pedig költözni már nagyon akartam volna. Egy házastársi vízum valószínűleg megtöbbszörözte volna az esélyeimet (0x0=0 még mindig, na jó, ne viccelődjünk), azonban házasodni még mindig nem ilyen ürüggyel állt szándékomban. Így maradt az utolsó lehetőség: egy régi, már-már feladott vágyam nyomába eredni és jelentkezni doktori képzésre. Igen, itt Koreában, Daejeonban. Ez egy járható útnak bizonyult, ha nem is a legkönnyebbnek (említettem korábban a diákélet anyagi hátrányait, de ezt most kénytelen voltam lenyelni a cél érdekében): egy sikeres pályázathoz többek között kellett egy ajánlás valameyik régi professzoromtól Magyarországról – Isten áldja Őt a segítségéért, itt a blogomon keresztül is! – hovatovább egy rakás egyéb papírmunka, Magyarországról Koreáig nyúló levelezgetéssel megfűszerezve, végül pedig, de nem utolsó sorban egy sikeres nemzetközi angol nyelvvizsga. Meg is lett első nekifutásra, ráadásul mivel az 1-től 9-ig terjedő értékelési skálán (9 a legjobb) egy 7-est sikerült megugranom, ez azt jelentette, hogy egy sikeres felvételi esetén államilag támogatott képzésre leszek jogosult, azaz nem kell tandíjat fizetnem és még ösztöndíjat is fogok kapni. A felvételi sikerült, szeptember óta a Chungnam National University doktori képzésének tanulója vagyok “Chemical Engineering and Applied Chemistry” szakon. Azt hiszem, nagyjából felvázoltam minden lényegesebb dolgot, ami velem történt Koreával kapcsolatban, habár ha tényleg MINDENT el akarnék mesélni (és már ebben a bejegyzésben elébe akarnék menni az összes lehetséges felmerülő kérdéseteknek) akkor körülbelül százszor ekkora terjedelemben kéne elviselnetek a locsogásom. Na de a jóból is megárt a sok, legyen ennyi most elég rólam.

Ki szeretnél költözni? Mik a lehetőségek?

Az elmúlt egy évben sokan megkerestetek azzal, hogy olvastátok a bejegyzéseimet a koreai életemmel kapcsolatos blogomon (ahová egyébként már jóideje nem postoltam) és ti is ki akartok költözni Dél-Koreába, viszont nem tudjátok, hogy hogyan vágjatok bele a dologba. Azt már tudjuk, hogy Dél-Korea vízumrendszere nem éppen a nem „native english” külföldiek szája íze szerint lett megalkotva. Ennélfogva nagyjából négy választási lehetőséged van:

1.) Összeházasodni egy koreai lakossal, kérvényezni az F-6 (marriage) vízumot

Ha ez a lehetőség nálad játszana, akkor valószínűleg nem az interneten keresnél megoldást a kikötözés problémájára, úgyhogy ezt most nem taglalnám részletesebben. Bővebb információ az alábbi linken:
https://overseas.mofa.go.kr/us-en/brd/m_4502/view.do?seq=707148&srchFr&srchTo&

2.) Visszaülni az iskolapadba

Amennyiben jó az előképzettséged/jó tanulmányi átlagot tudsz felmutatni és legalább középfokon beszeled az angolt (a helyi egyetemek követelményeitől függően) lehetőséged van hallgatói jogviszonyra pályázni akár Magyarországról is. Az egyetemek általában kérnek nemzetközi angol nyelvvizsgát, a korábbi tanulmányi okleveleid/bizonyítványaid angolra fordított és hitelesíttetett verzióját, a hozzájuk kötődő tanulmányi eredményeidet (kreditindex, tantárgyak évvégi osztályzatai stb.) természetesen szinten angolra fordítva, doktori képzés eseten ajánlást korábbi tanárodtól/tanáraidtól… nem egyszerű procedúra és a konkrét követelmények listája iskolánként változhat, de nem lehetetlen. Ha én meg tudtam csinálni, te is képes lehetsz rá. 😊

A részletesebb tájékozódáshoz segítséget nyújthat a koreai kormány oktatással kapcsolatos tájékoztató weboldala, de az egyes iskolákra érdemes külön-külön is rákeresni:
https://www.studyinkorea.go.kr/eng/main.do
*Megjegyzés: amennyiben doktori képzésre jelentkeznél, érdemes először az itteni (koreai) egyetemek professzorainak utánanézned, melyikük foglalkozik olyan kutatásokkal, amelyek az érdeklődési körödbe vágnak, majd felvenni velük a kapcsolatot (csatolva az önéletrajzod es egy motivációs levelet/angolul SOP, State of Purpose – guglizz rá, sok helyen leírjak, minek kell benne lennie és milyen formátumban). Én ezt úgy csináltam, hogy először felmentem az adott egyetem holnapjára (az volt nálam a feltétel, hogy daejeoni kellett, hogy legyen az egyetem, mivel ott akartam élni :D), majd megnéztem, kik a professzorok azon a szakon, ahova járni szeretnek, majd a google “scholar” funkciója segítségével rákerestem egy-egy adott professzor tudományos publikációira. És, ha tetszett, amit láttam, írtam neki. Kicsit hasonló volt a szisztéma, mint álláskeresés esetén
https://scholar.google.com

3.) Pályázni a H-1, aza Working Holiday Vízumra

Ez talán a legegyszerűbben járható út, ha ki akarsz jönni Koreába – fontos azonban megjegyeznem, hogy ez a lehetőség csak azok számára elérhető, akik a kérelem elbírálása idején még nem múltak el 30 évesek (buta szabály, tudom). A H-1 vízum segítségével az országban tartózkodhatsz egy évet, amely bőven elég arra, hogy betekintést nyerhess Dél-Korea életébe, kulturális sajátosságaiba. Ha pedig nem csak világot szeretnél látni, hanem huzamosabb időre is itt szeretnél maradni, a H-1 vízum ezesetben is a segítségedre lehet, mivel az itt töltött egy éved alatt bőven lesz lehetőséged ismerkedésre, álláskeresésre, számodra hasznos lehetőségek/emberek felkutatására. Ehhez a vízumhoz általában elvárnak valamennyi alaptőkét, ami garantálja, hogy “nem halsz éhen”, ha egyszer kiutazol az országba, nálam ez egymillió forint volt, de ez az összeg lehet, hogy azóta változott. Kellett írnom egy “ütemtervet” is a kint tervezett tevekénységeimről – ennek a követését nem fogjak ellenőrizni, tehát beleírhatsz bármit, ami a hihető/megvalósítható kategóriába tartozik (tehát nem olyasmik, mint pl. az, hogy összejössz a cuki rózsaszín hajú fiúval a BTS-ből, feleségül vesz és boldogan éltek, míg meg nem haltok :D). Szükséged lesz továbbá egy kinti lakcímre, ahol magadat elszállásolni tervezed és egy koreai kontakt-telefonszámra (amit vész esetén a helyi hatóságok hívni tudnak, ha a kintléted alatt valamiért meg akarnak találni téged). Ez már bonyolultabb, ugyanis meglehet, hogy úgy jönnél ki, hogy még nincsenek koreai ismerőseid, akik ilyen kontakt-telefonszammal szolgálnának és azt sem tudod, hogyan nézz kiadó lakás, szállodai szoba után. Ebben én sem igen tudok segíteni, mivel nekem mindkettőt a barátnőm intézte, nem volt szükségem arra, hogy egyedül oldjam meg ezt a problémát – tudom viszont ajánlani a koreai-magyar facebook-csoportokat, garantáltan fogsz olyan embereket találni, akik ebben jártassak.
Linkek:
https://www.facebook.com/groups/delkorea
https://www.facebook.com/groups/koreanhungaryfriend
https://www.facebook.com/groups/korealista

Es mégvalamiről ne feledkezzünk meg: a biztosítás. Ha H-1-vízumért folyamodsz, szükséged lesz egy éves biztosításra, amely magában foglalja az egészségügyi és baleset-biztosítás részét is. Ebben az a trükkös, hogy a biztosítást már azelőtt meg kell kötnöd, hogy beadod a H-1-es vízum igénylést, ami azért tűnhet furcsának, mert mi van akkor, ha nem kap a vízum igénylésed kedvező elbírálást, de már megkötötted a biztosításra a szerződést? Én ezt a problémát egy alkuszon keresztül oldottam meg, aki talált nekem olyan biztosítást, amelyet a futamidő elkezdése előtt bármikor mindenféle plusz költség nélkül át tudok ütemezni.
Link (persze lehetséges, hogy Te találsz megfelelőbbet): https://www.eurorisk.hu/
*Amiket itt leírtam a követelményekről, az én esetemre voltak igazak bő 3 evvel ezelőtt. Azonban lehetséges, hogy a szabályok azóta megváltoztak, érdemes először Dél-Korea budapesti nagykövetségén érdeklődni. Telefonon is lehet keresni őket, de célszerűbbnek tartom a személyes megkeresést, mert egyrészt az direktebb, másrészt pedig nagy valószínűséggel adni fognak egy brosúrát/kiskönyvet, amiben lépésről lépésre le van írva, hogy mit kell tenned a H-1 Working Holiday Vízum igénylése során.
A nagykövetség: https://overseas.mofa.go.kr/hu-en/index.do
Infó a H-1 vízumról (lehet már nem aktuális, ezért célszerű személyesen érdeklődni): https://overseas.mofa.go.kr/hu-en/wpge/m_9627/contents.do

4.) Professzionális munkavállalási vízum (E-7) igénylése

Ez egy kissé bonyolultabb, nehezebben járható út, de szintén nem lehetetlen. Mint az a fenti, személyes élményeimet taglaló összefoglalóból is látszik, én magam is ezt az utat választottam a maradásra a H-1 vízum egy évének a letelte után. A dolog nehézsége abból adódik, hogy E-7-es vízumot csak úgy lehet igényelni, ha már találtál egy koreai munkaadót, aki elkötelezetten alkalmazni akar téged és a vízum megszerzésében is támogatni fog. Ugyanis a vízum kérelem beadásakor bizonyítania kell azt, hogy miért nem tudja egy koreai állampolgár betölteni az adott pozíciót és miért kell egy külföldi illetőt (téged) felvenni ehelyett. (Például az én esetemben a reménybeli munkakörömhöz kötődő magyarországi, releváns szakmai tapasztalataimról kellett egy rövidebb összefoglalót írniuk + mellékelni a diplomámat, kreditátlagaimat hitelesítve és lefordítva) Ilyen munkaadót azonban nem egyszerű itt találni, pláne nem otthonról, mivel egyrészt az E-7-es vízum megigénylése nem kevés papírmunkával jár a cég részéről sem, hovatovább az elbírálási folyamat sem rövid, szóval a legtöbb koreai munkáltató inkább nem teszi ki magát efféle gyötrelmeknek, amikor könnyedén felvehetnek egy helyi, koreai munkavállalót is. Érdemes nem elfelejteni, hogy az itteni egyetemek ontják magukból a diplomasokat, akik mostanában igen nehezen tudnak elhelyezkedni – a fiatalok körében a munkanélküliségi ráta jelenleg rekordokat dönt, a 15-29 eves korosztály 27.2%-a munkanélküli. Es, ha már a szociális érzékenység önmagában nem lenne elegendő, ott vannak a nyelvi nehézségek is – még azonos képességek megléte esetén is szívesebben fog a munkáltató egy koreaiul beszélni tudó valakit foglalkoztatni, mint egy külföldit, akivel a kommunikáció feltehetően minden tekintetben nehézkesebb, kényelmetlenebb lenne. Egyszóval nagyon fel kell kötnie a nadrágszíjat annak, aki Koreában a szakmáján belül kivan elhelyezkedni, de ha te ebbe a kategóriába tartozol, egy varázsszó a segítségedre siethet: networking. Ezt mindjárt kifejtem.

E-7-es vízumról információ bővebben:
https://immikorea.com/en/e-7-visa-foreign-employment/
És egy különösen hasznos magyar bejegyzés a témában (amelynek az én személyes történetem inkább egyfajta pozitív ellenpólusa, viszont ez nem von le semmit a cikk értekéből es igazsságtartalmából):
https://varaljay.com/2012/10/munkavallalas-koreaban/

Természetesen lehet, hogy az általam felvázolt négy opción kívül is vannak jó lehetőségek a kikötözésre és az is elképzelhető, hogy az általam elmondottak (már) nem fedik teljesen a valóságot. Amióta én kiköltöztem, kitört a Covid19 által okozott világjárvány, ami az élet sok területén borította az addig bevett szokásokat, szabályozásokat és lehetséges, hogy a megváltozott dolgok kihatással vannak a kiköltözéshez szükséges teendőkre, elvárásokra is. Éppen ezért fontosnak tartom Dél-Korea jelenlegi vízumrendszerének áttekintését is, vagy legalább egy konzultációt erről a budapesti Koreai Nagykövetséggel, hogy ne érjenek váratlan meglepetések.

Vízumok típusai: https://centers.ibs.re.kr/html/living_en/overview/visatypes-all.html
Bevándorlási hivatal honlapja: https://www.immigration.go.kr/immigration_eng/index.do
További hasznos linkek:
https://www.hikorea.go.kr/Main.pt
https://www.hikorea.go.kr/info/InfoDatail.pt?locale=en&CAT_SEQ=144&PARENT_ID=11

Ami még fontos lehet

Amikor kapom az üzeneteket tőletek, hogy ki szeretnétek jönni, itt szeretnétek élni, általában meg szoktam kérdezni, hogy mi az a motiváló erő, ami arra késztet titeket, hogy egy idegen országban, a bolygo másik felén telepedjetek le. Ez egy fontos kérdés, mivel a kiköltözési procedúra elég bonyolult, a tartós letelepedés pedig, habár nem lehetetlen, megkíván nem kevés találékonyságot, mentális erőt, elszántságot és persze szerencsét (persze ha a saját erődből tervezel itt letelepedni és nem úgy, hogy valakivel összeházasodsz, hogy itt élhess – láthat itt az ember ilyet is eleget, főleg Fülöp-szigeteki csajok élnek itt ilyen módon, többnyire háztartásbeliként). Mindezek után még nem beszéltünk magáról a célról: az itteni életről. Azt ne gondolja senki, hogy a koreai élet olyan, mint amilyennek a mostanában divatos koreai drámákban, vagy K-Pop videoklipekben ábrázolják, avagy a törpök élete itt sem csak játék es mese. Mivel ez egy távol-keleti ország, ahol az angol nyelv használata nem feltétlenül annyira elterjedt, mint Európában, számolnod kell a mindennapok során felmerülő nyelvi nehézségekkel, amik nem kevés frusztrációt tudnak okozni olyan, hétköznapi ügyek elintézése során is, mint pl. a bevásárlás, vagy a banki ügyintézés. Vagy a szociális élet mindennapi buktatóit is meg kell említenem; a K-drámák képzeletbeli világával ellentétben itt korántsem olyan könnyű új barátságokat kötni es vicces kalandokba keveredni. A koreaiak egy jelentős része bár – sok esetben akár más nemzetek tagjait meghaladóan – udvarias lesz hozzád, a felszínes kedvességen túl tartani fogja tőled a három lépés távolságot es nemigen lesz esélyed közelebbi, bizalmas viszonyt kialakítanod velük. És ez, hacsak nem vagy introvertált személyiségtípus, sokszor kellemetlen, lehangoló lehet a számodra.

Beszélnem kell az itteni munkakultúráról is, amely gyökeresen tér el az otthon megszokottól: amíg a mi hagyományaink szerint a család az első, a munka legfeljebb utána következhet, itt pont fordítva van. Első a munka, minden más csak azután következhet a prioritasi listádon. Simán előfordulhat az, hogy este 9-ig, 10-ig túlóráznod kell, ha a feletteseid úgy akarjak, ami a családi/társasági élet rovására mehet. Ezeket csak azért mondom el, mert gyakran szembesülök azzal, hogy valaki nem gondolja át eléggé a kiköltözést, nem mérlegeli kellőképpen a Korea-projektet, az érem mindkét oldalát megvizsgálva. Magamról például tudom, hogy ha nem lett volna nyomós okom a kikötözésre, akkor eszem ágában sem lett volna pont itt szerencsét próbálni, maradtam volna inkább valahol Európában, ami minden szempontból könnyebb terep a magunkfajta “western” emberkék szamara. Belinkelek pár cikket a témában és mielőtt azt gondolnád, hogy túlságosan is Korea ellen akarok beszélni, akkor ne érts félre: valószínűsítem, hogy a koreai élet pozitív vonzatairól – beleértve a helyi popkultúrát, éjszakai életet, divatot, az ételeket – már kellően informálva vagy, különben jóeséllyel nem fontolgatnád a kiköltözést. Viszont egy megalapozott döntés meghozatala előtt elengedhetetlennek tartom, hogy tájékozódj a kevésbé kellemes dolgokról is:
https://willfulandwildhearted.com/i-dont-like-living-in-korea/
https://www.lifeofbrit.com/10-things-hate-life-in-south-korea/
https://varaljay.com/2013/03/rasszizmus-del-koreaban/ – ennek a blognak a többi, Koreáról szóló cikkét is előszeretettel ajánlom mindenkinek, aki nem éri be a hagyományos, rózsaszín szemüvegen keresztül ábrázolt képpel az országról.

És most lássunk pár alapszabályt, amit a kiköltözni szándékozóknak javaslok:

1.) Legyen egy megbízható koreai ismerősöd

Ez a létfontosságú, enélkül inkább el se gyere, főleg, ha huzamosabb időt szeretnél az országban tölteni. Egy koreai ismerős számos helyzetben a hasznodra válhat, némely esetekben egyenesen elengedhetetlen lehet a segítsége. Például a már fent taglalt H-1 vízum igénylése során is segíthet neked azzal, hogy megadja az elérhetőségét, mint vész esetén értesítendő kontaktot, vagy például segít neked szállást szerezni.
Egyéb hivatali ügyintézések során is kapóra jöhet egy helybéli, akire támaszkodhatsz. Az én esetemben például az egyetemi regisztrációs procedúra során (miután már felvettek, tanévkezdéskor) jóformán több mindent intézett a barátnőm, mint én – a Chungnam Egyetem összes valamirevaló adminisztrációs web-es szolgáltatása (pl. kurzusfelvétel, személyes adatok megadása, módosítása) csak koreai nyelven elérhető, nagy bajban lettem volna nélküle. De ottvan pl. a bankolás – a legtöbb bankfiókban nem beszélnek angolul, szóval hacsak nem beszélsz jól koreaiul, nem fogsz labdába rúgni. Igy van ez a mindenféle szállások, albérletek kivételével is; a nyelvi korlátokon felül ráadásul még bizalmatlan is lehet veled a bérbeadó, hovatovább előfordulhat az, hogy jogtalanul rövidít meg téged ilyen-olyan kiadásokkal, amiről egy koreai két másodperc alatt levenné, hogy csak lehúzni akar – velük ezt általában meg sem próbálják. Ugyanez érvényes a taxisokra is, akárcsak nálunk a jó öreg ferihegyi hiénák, itt is képesek a helyi taxisok az óvatlan külfölditől a valós tarifa sokszorosát elkérni egy-egy fuvarért, ha nincs veled egy koreai, aki átláthatna a szitán.
És – bár szomorú erről beszélnem – ide tartozik a rendőrség is. Gyakran hallok történeteket ismerős-ismeretlen külföldiektől egyaránt, hogy a helyi rendőrség még olyan esetekben is inkább a koreai fél pártját fogta, amikor teljesen nyilvánvaló volt, hogy ő és nem a külföldi követett el bűncselekményt. Pl., ha az utcán valakinek “nem tetszik a képed” és ezért véletlenül bele találsz hajolni az ökölbe szorított balkezébe, mondjuk egymás után háromszor, a kiérkező rendőrök téged fognak elővenni es nem őt, csak azért mert ő koreai, te pedig külföldi vagy. Egy koreai ismerős viszont még egy ilyen helyzetben is kihúzhat a csávából – ha ugyanis megszűnnek a nyelvi korlátok, a rend helyi őrei már jobbára hajlamosabbak pártatlanul kezelni az aktuális esetet és megnő arra az esély, hogy a valódi bűnös legyen szankcionálva. Hasonlóak a mindenféle polgári peres eljárások is, pl. amikor meglopnak valamivel, vagy korábban házas voltál és válni akarsz. Soha ne fogj bele ilyesmibe koreai ismerős hathatós támogatása nélkül.

Végül, de nem utolsósorban, ha van koreai ismerősöd, akkor telefonszámot is könnyebben tudsz szerezni. Külföldieknek ugyanis valamiért sokkal nehézkesebb itteni SIM-kártyához jutni és a feltételek is jóval kedvezőtlenebbek, mint a helyiek számára. Ez a bejegyzés kiválóan összefoglalja helyettem (talán a közzététele óta változtak egyes dolgok, a lényeg azonban biztosan nem):
https://varaljay.com/2012/06/nem-lesz-mobilszamom-del-koreaban/
Figyelmeztetés! Ha olyan mobiltelefonon nyitsz új Kakaotalk-fiokot, amelyben a koreai ismerősöd nevére kiállított (egyébként általad használt) SIM-kártya található, akkor az a fiók hiába fog a te nickneveddel, jelszavaddal, satöbbivel futni, őhozzá, azaz a koreai ismerősödhöz lesz rendelve és csak akkor tudod átállítani a sajátodra, ha azzal az ismerősöddel összeházasodsz. Vicces, de tényleg így van – én pontosan igy jártam, egyetlen szerencsém, hogy az ismerősöm, aki nekem a telefonszámot intézte, történetesen a barátnőm volt, így egyszer majd lesz esélyem arra, hogy az azóta megnyitott Kakao-fiokom ténylegesen az enyém legyen. Ez azért fontos, mert ha így jársz, nem tudsz majd olyan szolgáltatásokat igénybe venni, mint a KakaoPay, vagy ha mégis, akkor is elég bajosan. Továbbá a mindenfele banki, és egyéb adminisztrációs hitelesítési procedúrákon sem tudsz a Kakaotalk segítségével keresztülvergődni (no para, vannak más módok is) emiatt a dolog miatt. Szóval az a legcélszerűbb, ha még a kiköltözés előtt nyitsz egy Kakaotalk-fiokot, és azt a SIM-kártyát, ami a telefonodban volt, mikor nyitottad, “életben tartod”. Én ezzel nagyon benéztem, te ne járj igy!

2.) Networking

Szorosan kapcsolódik az előző ponthoz. Ha még nincs ilyen koreai ismerősöd, akkor el kell kezdned keresni, mégpedig intenzív és hatékony kapcsolatépítés útján, ennek a neve a networking. Igyekezz jelen lenni a valós es az online közösségi tereken is, legyél barátságos és mindenekelőtt kezdeményező az új ismeretségek megkötése során. Talán egyfajta követendő attitűdként tekinthetsz az “Igenember” című film főszereplőjének a viselkedésére, aki soha semmire nem akart egy idő után nemet mondani.
https://port.hu/adatlap/film/tv/az-igenember-yes-man/movie-97572

Na jó.. azért ennyire radikálba talán nem szükséges átváltanod, de mindenféleképp nyitottnak kell lenned az új helyzetekre, lehetőségekre, legyen szó akar egy meghívásról, vagy egy új ismeretségről. Legyen itt is útmutató az én személyes példám:

Fentebb már említettem, hogy a koreai munkahelyemet a munkám során megismert embereken keresztül szereztem. Na de hogy is volt ez, konkrétan? Először is nagyon kedves voltam mindenkivel annál a vállalatnál, ahova a “Nagyon Nagy Gyár” időnként kiküldött szétnézni, hogy vajon elég rendszerető és igényes beszállítójuk-e. Mindenkihez volt egy jó szavam, vagy egy-egy olyan kérdésem, ami túlmutatott a felszínes “hogy vagy-okon” és valódi érdeklődésre engedett következtetni a részemről. Ez oda vezetett, hogy először a cég alkalmazottai, később a helyi főnök is meglehetősen megkedvelt. Ennek volt köszönhető, hogy amikor később helyi szinten felmerült, hogy a koreai alkalmazottaknak szükséges volna pallérozódniuk magyar nyelvtudás terén, akkor először hozzám fordultak – én pedig (Igenember!!) nem tudtam nemet mondani. Pedig felmerült bennem, hogy ez azért mégiscsak egy szabadidős tevekénység, simán visszautasíthatnám, hogy helyette csak lazítsak vagy éppen sportoljak a munkaidőm letelte után.. de ennek ellenére megláttam a felkérésben a jövőbeli lehetőséget és éltem vele. Ugye, mi magyarok is azt szoktuk mondani, hogy “Jótett helyebe jót várj!”. Na meg Don Vito Corleone is valami hasonló módon tesz szert a kiterjedt befolyására a Keresztapa regényváltozata szerint – követendő példák, ez a networking.
Ha még nem vált a networking a gondolkodásod részévé, azt javaslom, hogy kezdd el gyakorolni, mert szükséged lesz rá. Mint már azt fentebb említettem, Dél-Korea legalább annyira “uram-bátyám ország”, mint a mi kis hazánk, hacsak nem hatványozottabban, ezért csak úgy fogsz itt jól érvényesülni, ha megfelelő embereket ismersz a megfelelő helyekről. Például, ha majd esetleg egy H-1-es Working Holiday Vizummal jossz ki és az ezáltal nyert egy év letelte után is maradni szeretnél anélkül, hogy visszaülnél az iskolapadba, vagy összeházasodnál egy helyivel, akkor az E-7-es vízum lesz az, amire “hajtanod kell”. És garantáltan labdába sem fogsz rúgni releváns ismerősök nélkül, akik beprotezsálnának valahova, mint engem anno, hacsak nem te vagy a szakmád Yoda Mestere vagy Muhammad Alija – bár gyanítom, ha ezen a szinten lennél, kedves olvasó, akkor nem itt nézelődnél segítség után. 😊

3.) Mindig legyen egy B-terved

Ez pszichésen és a gyakorlati oldalról nézve is nagyon fontos, saját tapasztalatból tudom. Ugyebár elmondtam, hogy én úgy jöttem ki Koreába, hogy „99.9%-os esélyem” volt elhelyezkedni egy dobozgyárban, ami elégséges jövedelemmel tudott volna szolgálni, amig “fel nem építem” magam, hogy aztán továbbálljak. Most gondolj, bele, hogy jártam volna, ha nincs az a másik lehetőség a koreai ismerőseim révén? Mehettem volna vissza a balettbe ugrálni! Hacsak nem networking-oltam volna ultrahatékonyan, amig el nem fogy a pénzem, nagy valószínűséggel vert seregkent kullogtam volna vissza haza, mint tette azt Napóleon az oroszországi hadjárata után. Szóval azért, hogy te se járj így, időben el kell kezdned a networking-ot, a hasznos emberek és lehetőségek felkutatását, hogy azután abban a megnyugtató tudatban landolhass az Incshoni reptéren, hogy több lehetőséget is elő tudsz húzni a kalapból.

4.) Apostille

Amikor én kiköltöztem, azt sem tudtam, hogy ezt a dolgot megeszik-e, vagy megisszák. Mint utólag kiderült, egyiket sem, az apostille a nemzetközi okmányhitelesítő pecsétnek a neve, amely segítségével olyan dokumentumok hitelességét igazolhatod nemzetközi szinten, mint pl. a végzettséged vagy a nyelvvizsgád. És ennek a megszerzése akár hónapokat is igénybe vehet, plusz járhat némi költséggel is (nálam pecsétenként ötezer forint volt), ami nem kevés nyűggel és plusz költséggel járhat, ha az embernek külföldről kell ezt intéznie. Történetesen én ebbe a hibába estem – az E-7 vízum igénylése során hitelesíttetenem kellett a végzettségemet igazoló okleveleket, amihez (a koronavírus akkori berobbanása miatt és az ennek köszönhető inmobilitásom miatt) ügyvédet kellett fogadnom, miután a személyes jelenlétem hiányában barátokat, rokonokat vagy ismerősöket erre nem kérhettem fel. Ez elég sok időbe és pénzbe került nekem anno, ahhoz, hogy te semmikepp se járhass így, azt javaslom, hogy akkor is szerezd meg ezt a tanúsítványt a meglevő okleveleidre, ha éppen úgy látod, hogy erre perpill semmi szükséged nincs. De ki tudja, mikor lesz?
Linkek:
https://konzuliszolgalat.kormany.hu/tajekoztato-a-kulfoldi-felhasznalasra-szant-okiratok-felulhitelesitesenek-rendjerol
https://konzuliszolgalat.kormany.hu/felulhitelesites

5.) Fordíttasd le a fontosabb dokumentumaidat!

Az előző ponthoz szorosan kötődik: bárminemű, koreai hivatali procedúra során, amelyhez szükséges olyan, magyar nyelven kiállított dokumentumokat benyújtanod, mint pl. egyetemi diploma, kreditindex vagy anyakönyvi kivonat, szükséges azokról egy angol nyelvű fordítást is beadni – pusztán abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy Koreában nemigen fog senki sem magyarul beszélni a fontosabb hivatalokban, vagy oktatási intézményekben. És ehhez nem elégséges, ha te magad fordítasz angolra, egy hiteles fordító irodát kell vele megbíznod, mégpedig Magyarországon. Bár egy Working Holiday Vízummal eltöltött egy éves kintléthez egy ilyen lépés nem feltétlen szükséges, viszont ha hosszabb távra tervezel Koreában és célzotton “kint készülsz ragadni”, akkor ezt is – akár csak az apostille-t – érdemes meg odahaza letudni. Hogy miket fordíttass le, ha biztosra akarsz menni:

• Végzettségek, diploma (csak azután, hogy hitelesítve lett!)
• Kreditindex
• Anyakönyvi kivonat (ha még abban a korban születtél, amikor csak magyarul állították ki)

Én ennek a fordító irodának a szolgáltatásait vettem igénybe, kb. Húszezer forintomba került 2 diploma es 4 egyéb végzettség lefordíttatása, lehet azóta az árfekvésük változott:
https://www.offi.hu/

6.) Felhatalmazás közeli családtagoknak a téged érintő ügyekben

Ezt nem tartom nélkülözhetetlennek, mindenesetre megfontolandó és a kényelmedet szolgálhatja. Dél-Korea mintegy 8000 kilométerre fekszik Magyarországtól, a repülőjegy nem különösebben olcsó es az utazás leszervezése is problémákba ütközhet igy, a koronavírus járvány jóvoltából. Viszont bármikor adódhat úgy, hogy becsúszik egy olyan elintézendő papírmunka, amihez szükséges a személyes jelenléted odahaza. Márpedig, ha nem tudsz azonnal hazarepülni, az ciki… fogadhatsz ügyvédet, mint ahogy én tettem, vagy megoldatlan marad az ügyed. Erre jelenthet egy megoldási alternatívat, hogy teljeskörű felhatalmazást adsz egy közeli családtagodnak a téged érintő ügyek intézésére. Pl. hitelek végtörlesztéséhez, okiratok igényléséhez stb. Talán mondanom sem kell, hogy ezzel a lehetőséggel csak abban az esetben élj, ha van olyasvalakid a családodban, akire akár az életedet is rábíznád. Én ezt elmulasztottam megtenni, sok nehézség is ért, illetve ér azóta is emiatt, ha lehetséges, te ne ess ebbe a hibába.

7.) Legyenek tartalékaid

Bár a H-1-es vízumnak az egyik alapfeltétele az, hogy felmutass egy jelentékenyebb összeget a bankszámládon biztosíték gyanánt, hogy “életképes” vagy odakint, előfordultak már olyan esetek, hogy egy külföldi bajba került, mert nem vette komolyan ezt a szabályt. Magyarán felvett X-mennyiségű hitelt, készített az így megszerzett pénzről egy számlakivonatot a Koreai Nagykövetségnek a vízum igényléshez, majd miután elnyerte az adott vízumot, visszafizette egyszerre az egész pénzt a banknak. Majd ezután kijött ide es pórul járt, mert mondjuk nem jött be a számítása és fedezete sem volt kihúzni itt az ínségesebb időket. Te ne tedd ezt! Csak akkor gyere ki, ha van elég tartalékod, máskülönben pénzügyileg katasztrofális következményekkel is szembetalálhod magad, ha nem minden úgy alakul, ahogyan tervezted. Evidenciának tűnik, de a már említett koreai-magyar facebook-csoportokban is láttam olyat, aki úgy akart kijönni, hogy “hát ízé… leszállok Incshonban, kiveszek egy szobát valahol, azután meg lesz, ami lesz, elmegyek mosogatni, vagy ilyesmi, aztán valaki majd csak segít.” Nem. Ez nem Európa, itt nem így működik. (talán ott sem) Csak akkor gyere, ha tudod, mit fogsz csinálni és van fedezeted.

8.) Tanulj Koreaiul

Bár az angol egy nemzetközileg széles rétegekben ismert és beszélt nyelv, Dél-Koreában könnyen találhatja magát az ember olyan helyzetekben, hogy senki nincs körülötte, aki ért angolul. Éppen ezért szükségesnek tartom, hogy legalább alapszinten tudj koreaiul és el tudd olvasni, amit a saját ábécéjükkel kiírnak (pl. városok, vasúti-, buszmegállók nevei). Hovatovább a helyiek nagyra értékelik, ha próbálkozol az ő nyelvükön, tapasztalataim szerint ezesetben készségesebbek, barátságosabbak, befogadóbbak az emberrel pusztán azért is, mert látják rajtad, hogy erőfeszítéseket tettél a nyelvük, kultúrájuk megismerése érdekében.
Elrettentésül: ismerek olyan külföldieket, akik már tízen akárhány éve Koreában élnek, viszont egy kukkot nem tudnak koreaiul. Nos… ők azok az ismerőseim, akik a leghangosabb kritikákkal illetik ezt az országot, bármilyen felmerülő probléma kapcsán és a legkevésbé elégedettek az itteni életükkel. Hat igen… ki, mint vet, úgy arat. 😊Linkek:
https://www.scribd.com/doc/111451765/Osvath-Gabor-Koreai-nyelvkonyv
https://www.pinoyseoul.com/2018/04/download-korean-eps-topik-standard.html

9.) Legyen okod kijönni

El sem hiszem, hogy ez a pont ennyire hátra került a listámon! 😀 Na de nem azért, mert ne lenne annyira fontos. De megpróbálón érthetően elmagyarázni: pusztán azért, mert rajongsz a BTS vagy a K-drámák iránt, ne akarj itt letelepedni (a világlátás, turizmus még rendben van). Ha ez motivál, ezért határoztad el, hogy Koreában élj, felejtsd el! Csalódni fogsz. Ezek a médiatermékek egy olyan képet mutatnak Koreáról, amely nem reális. Körülbelül az általuk mutatott kép és a valóság között akkora a kontraszt, mint egy influencer instagram-fotója es valós külseje között. Megvannak koreai életnek a maga örömei, pozitívumai, élményfaktorai, azonban az árnyoldalai is, melyeket ezek a médiumok többnyire még bőszen elhallgatnak. Fentebb már linkeltem cikkeket és Váraljay Gabriel blogját, elmondanak mindent.
Én például személyes okból jöttem ki; egy ígéret láncolt egy Dél-Koreához egy olyan személy iránt, aki maholnap a feleségem. Már akkor tudtam, biztos voltam benne, hogy nála jobbat nem találhatok, ezért mindent meg akartam próbálni, hogy a közös jövőnk megvalósítható legyen. És ehhez sok-sok kételyt, bizonytalanságot, gyengeséget kellett legyőznöm önmagamban, nehézségekkel teli és embertpróbáló út volt, amin őérte mentem végig es nem azért, mert Korea bármennyire is csúcsszuper, vagy tökéletes hely volna. Ugyanezt megtettem volna akkor is, ha a másik német, japán vagy kanadai – na jó, Mexikóba, vagy Burkina Faso-ba nem emigráltam volna senkiért, hanem a másikat hozom Magyarországra abban az esetben. 😀
Meg kell találnod neked is azt a személyes vagy éppen szakmai okot arra, ami elég elszántságot ad neked ahhoz, hogy a koreai terved mellett tűzön-vízen keresztül kitarts. Hidd el, hogy szükséged lesz rá!

10.) Maradj mentálisan stabil – ha nem megy, törekedj rá!

Ez elég bagatell pontnak tűnik, de talán a legfontosabb az általam adott tanácsok közül. Magyarként Dél-Koreába költözni sok esetben tűnhet reménytelen vállalkozásnak. És ebben az sem segít legtöbbször, ha a körülötted levőkre hallgatsz – a legtöbbjük csak lehúzni fog, elvenni a lelkesedésed. Tanulj meg nem hallgatni rájuk! Ha el akarsz érni valamit, tudatosan ignorálnod kell azok véleményét, akik még csak meg sem próbálták elérni az adott célt. Ha hagyod, hogy a füledbe duruzsolva bemásszanak a fejedbe, vesztettél. Nem. Tűzz ki egy célt magad elé – jelen esetben azt, hogy hogy kijössz Koreába. Találd meg a személyes okod arra, hogy kigyere. Utána pedig tűzön-vízen át tarts ki amellett es vidd végig, amit elterveztél. Elég stresszesnek hangzik, ugye? Ez egy másik hiba, amibe beleeshetsz – ahogy én is tettem. A stresszelés fölösleges. Onnantól kezdve, amikor elhatároztam, hogy kijövök, egészen a közelmúltig nagyon sokat izgultam, aggódtam az éppen aktuális ügyeim lehetséges kimenetelei miatt. Vajon kedvező elbírálást kap-e a vízumom? Találok-e munkát? Kitart-e a pénzem, amíg nincs stabil jövedelmem? Megérkezik-e a lepecsételt diplomám Magyarországról, mielőtt lejárna a vízum kérelem határideje? Ésatöbbi. Szerintem az eltelt három év alatt hatot öregedtem ilyen es ehhez hasonló problémák miatt és ez negatív kihatással volt mind a szociális életemre, mind a párkapcsolatomra, de még a munkám során mutatott teljesítményemre is. A hajvonalamról nem is beszelve…

Igen, ha egy idegen országban él az ember, a bolygó hazájával átellenes felén, akkor csupa-csupa nehézséggel találhatja szembe magát nap mint nap, amit ha nem kezel megfelelően, azzal fájdalmat okozhat nemcsak magának, de a mellette állóknak is. A magam hibáján tanultam ezt meg.

Ahhoz, hogy te ne ess ebbe a csapdába, a magádévá kell tenned néhány alapszabályt, ahogy én is tettem:

• Határozd meg a szükséges teendőket az adott probléma kiiktatásához és kezdj el haladni lépésről lépésre.
• Tedd meg éppen, amit tudsz, ha meg már aznap nem tudsz többet, pihenj.
• Zárd ki a negatív érzéseket, mert nem segítenek egy jottányit sem, hogy előbbre juss, ellenben csak kínzod velük magad.
• Ha ez nem megy, végezz valami olyan tevekénységet, ami boldoggá tesz.
• Tudatosítsd magadban, hogy megtettél és megteszel mindent, amit a probléma megoldásához meg tudsz tenni, ezért nem hibáztathatod magad akkor sem, ha valami nem sikerül.
• Soha ne gondolj a problémás ügy végkimenetelére, mindig csak a soron következő lépésre. Vizsgáld a problémát és a szükséges teendőket analitikusan, ne az érzelmeiden keresztül. De csak annyit és annyiszor, amennyiszer feltétlenül szükséges. Ha mar van kész terved, ne rágódj rajta többet.

Egyszóval bármilyen problémával találod szembe magad, próbáld meg úgy kezelni, mint egy robot, érzések nélkül, lépésről lépésre haladva, minden negatív érzelmet es a lehetséges eredményekre irányuló gondolatot – ha kell, erőszakosan, pótcselekvésekkel – kizárva. Mert például felkészülhetsz arra, hogy az adott dolog balul sül el, gyárthatsz es gyártanod is kell B-tervet egy ilyen eshetőségre. De ha már ezt megtetted, hagyd a filozofálgatást, hogy ”jaj, mi lesz?”, ne gondolj rá többet, amig ott nem tartasz ténylegesen. Ez a fajta gondolkodás megmenthet nem csak téged, de a hozzád közel állókat is rengeteg idegeskedéstől és feszültségtől, amiben egy idegen országban élő külföldiként okvetlenül részed lenne ezek híján.

Összefoglaló

Akkor vegyük át még egyszer pontról pontra.

Mik a lehetőségeid:

• Házasság es F-6 “Marriage visa”
• Egyetemi képzés
• H-1 “Working Holiday Visa” – ha még nem vagy 30!!
• E-7 “Professional Working Visa”

Első körben, ha még megteheted, a H-1 vízummal kezdd, utána ha úgy latod, hogy kint szeretnél maradni, ismerkedj, hátha összejön valahol egy E-7 vízum. Vagy bármi egyéb lehetőség.

Amiket tanácsolok:

• Legyen egy koreai ismerősöd, akire számíthatsz
• Networking – told ezerrel
• Mindig legyen egy B-terved
• Apostille – pecsételj!! 😀
• Fordítsd le a papírjaidat
• Gondolkodj el a felhatalmazás megadásán a rokonaidnak téged érintő ügyekben
• Legyenek anyagi tartalékaid
• Tanulj koreaiul
• Találj egy erős indokot, amiért érdemes kijönnöd
• Maradj mentálisan stabil

Ezek a jótanácsaim Neked, kedves Koreába költözni szándékozó! Lehetséges, hogy nem írtam le mindent, amit le tudtam volna – amióta elstartolt a doktori képzésem, elfelejtek mindent, annyi dolgot kell észben tartanom – és amiket le is írtam, kezeld enyhe fenntartással, ki tudja mi mindenen változtatott a koronavírus, amit én előtte tapasztaltam a kiköltözéssel es a lehetőségekkel kapcsolatban. Ha kérdésed van, a fent megadott e-mail-en keresztül elérsz és ne habozz kérdezni! 😉

Sok sikert kívánok, viszlát idekint! 😊

Kedves Gyerekek!

Elkezdtem dolgozni Koreában! Rendes, főállású munkám lett, ami igencsak nagy siker nekem azok után, hogy eredetileg akár a vécépucolást is elvállaltam volna. Még emlékszem arra, hogy amikor még Magyarországon voltam, végső elkeseredésemben megírtam egy S.O.S. postot arról, mennyire kellene nekem a koreai munka. És emlékszem, hogy az itt, Koreában élő magyarok közül mennyien írták azt, hogy ez baromi nehéz küldetés, majdhogynem lehetetlen, szóval inkább adjam fel és ha akarok a nőmmel bármit is a jövőben, inkább költöztessem Magyarországra. Tisztán emlékszem, mennyire felment bennem a pumpa, valahányszor egy-egy ilyen tanácsot olvastam (neked akkor mégis hogyan sikerült, fene a búrádat?!); volt hogy inkább vissza sem írtam, gondoltam, senki nem kíváncsi arra, milyen daily workplan-eket tudok rögtönözni a mindenféle kedves felmenőjének. Igen, én ha egyszer begurulok, hajlamos vagyok nem válogatni a szavak között, viszont szerencsére az évek során ragadt rám némi önfegyelem. Úgyhogy sokszor csak olvastam és olvastam a válaszokat… “Add fel!”, “Nem fog sikerülni.”, “Biztosan ezt akarod? Ez nagyon nehéz dolog…” és inkább néma maradtam minden kommunikációs formában. Így utólag azért azt beláthatom, hogy volt igazság ezekben a véleményekben – már korábban kifejtettem ugye az itteni munkakeresés nehézségeit – el tudom hinni, hogy sokan puszta jó szándékból írták, amit írtak. Én viszont csak azért is alapon nem adtam fel… tudjátok, amikor rám csapják az ajtót, bemászok az ablakon. Ha akarok valamit, akkor azt nagyon akarom és belebetegszem abba, ha nem szerezhetem meg. Szóval inkább mindent megteszek a vágyott dologért. Ezúttal is így történt és büszkén jelentem: SIKERREL JÁRTAM!

Kérlek, engedjétek meg, hogy legalább egyszer itt írásban is kiörömködhessem magam. Tudom, hogy baráti segítség révén szereztem a munkát. Tudom, erre így könnyű azt mondani, hogy “persze, így nekem is ment volna”, de higgyétek el, ez így is nagy küzdelem volt. És bár az ezt megelőző időszakban mentálisan nagyon megviselt sorsom bizonytalansága, mégis a végsőkig elszánt voltam a tekintetben, hogy márpedig én itt fogok élni, egészen egyszerűen azért, mert úgy akarom. Úgyhogy csak most, csak egyszer: Nem jött be, pupákok, nem volt igazatok! SIKERÜLT!

*Lábjegyzetben röviden összefoglalnám az én tanácsomat a Koreába költözni vágyóknak: Baromi nehéz menet lesz, nagyon silányak a lehetőségek, de tudod, ahol akarat van, ott út is van. Az ember eljutott a Holdra, lassan már önmagánál okosabb gépeket épít és képes a bolygó másik oldalán élő rokonaival beszélgetni, ha úgy akarja. Az ember nagyon sok mindenre képes. Olyan dolgokat értünk el mára, amik akár csak száz évvel ezelőtt is varázslatnak, csalásnak tűntek volna! Szóval ezek után nehogy már egy másik országba való költözés lehetetlen legyen?! Olyan van, hogy nagyon nehéz, de olyan nincs, hogy lehetetlen. Ha annak látod, nem ragadtál meg minden lehetőséget. Erről ennyit, tudom, hogy igazam van, ne is próbáljatok meggyőzni az ellenkezőjéről. (Tervezek egy bejegyzésben bővebben is beszélni és tippeket adni a kiköltözéshez.)

Egyeztetés a munkáról, majd bulihétvége Szöulban és Daejeonban

Amint azt korábbi beszámolóimból már sejthettétek, koreai rögös utam, mely a munka világába vezetett vissza, a vártnál jóval hosszabbra, kanyargósabbra és (főleg mentálisan) fárasztóbbra sikeredett. Miután megannyi idegességgel, aggódással és kételkedéssel teli napot-hetet éltem túl itt, a világ másik felén, két hete, pénteken végre nagyot lendült az ügyem: újabb látogatást tettem a cég szöuli központjában, ahol megbeszéltük leendő munkaviszonyom részleteit és megejtettünk némi dögunalmas papírmunkát – munkaszerződés, fénymásolat készítése személyes irataimról, stb-stb. Nem bocsátkoznék messzemenően részletekbe ezeket illetően, elég, ha a lényeget mondom: Határozatlan időre nyertem felvételt és 6 hónapos próbaidő után fog dönteni a cég afelől, hogy támogatnak-e a vízumom meghosszabbításában – ahogy azt egy korábbi bejegyzésben már részleteztem. Minden héten hétfőtől péntekig, napi 8 órában dolgozom és lehetőségem van a cég menzáján minden nap ebédelni meg vacsorázni is. Szállós szobám is lett, egy koreai szobatárssal kell osztozkodnom a az ittlét gyönyöreiben – ez talán a magyarországi munkahelyem biztosította szálláshoz képes visszalépés, mert ott egyedül lehettem, viszont ez is ingyenes. És mivel a fizetésem jóval magasabb az otthon megszokottnál, azt hiszem, egyértelműen kijelenthetem, hogy ennek az állásnak az elnyerésével komoly előrelépést könyvelhetek el az életemben. Nem csupán anyagi téren, hanem kapcsolati téren is: van egy rendes, szép, hűséges barátnőm, akire még mindig igaz, hogy minden héten láthatom – jelenállás szerint a hétvégéket fogjuk mindig együtt tölteni. Amíg Magyarországon éltem, addig ez a dolog egy elég durva, személyes találkozások nélküli távkapcsolatként “működött” közöttünk, az pedig minden, csak nem jó. És itt, Koreában hiába utaztunk munkába állásomig rengeteget, hiába jártunk megannyi étterembe, a kissé reménytelenül és nem annyira dolgosan eltöltött mintegy három és fél hónap a kapcsolatunkra is rányomta a bélyegét – örülünk mindketten, hogy ennek a nehéz időszaknak vége van. Persze a mostani helyzet sem könnyű azért, de erről később.

Egyébként a munkakezdésemet sikerült alaposan megünnepelnünk: előbb a már említett pénteki napon, Szöulban, utána szombaton Daejeonban rendeztünk züllést sikerem örömére. Ez úgy történt, hogy a barátnőm péntek éjszakára lefoglalt egy szállást Szöulban (természetesen neten keresztül) én pedig a cégem irodájából egyenesen oda mentem az egyeztetés után. Nos… ez volt a negyedik ottlétem Szöulban és immáron teljesen biztos vagyok benne, hogy a megannyi helybéli látnivaló felfedezéséhez egy élet is kevés volna. Azt tudni kell ugyanis, hogy munkahelyem központi irodája és az éppen aktuális szálláshelyem nagyjából a város átellenes pontjain helyezkedik el – magyarán mintha Békásmegyerről akartam volna eljutni a X. kerületbe. Jelenesetben metróval tudtam volna a leggyorsabban megtenni az utat, egy átszállással – ezt azonban megspóroltam és inkább gyalogoltam a második kör metrózás helyett. Még kora délután volt, a barátnőmet pedig csak este 9-re vártam (természetesen mert aznap is dolgozott) szóval nem kellett kapkodnom. Séta közben egy, főleg amerikaiak lakta környéken, Itaewon kerületén haladtam keresztül és ilyet Koreában még nem láttam: több külföldi volt az utcán, mint koreai. Ez talán más országokban manapság már nem lenne annyira meglepő, hiszen a globalizáció, az internet és a nyelvtanulás terjedése, erősödése okán egyre többen költöznek el hazájukból más országokba – írhatnék bármit, London, New York vagy akár Budapest belvárosi utcái ezt erősebben bizonyítják minden szónál. Korea viszont egy kicsit lemaradt ebben a nagy multikulti-hullámban: az ország lakosai az angolt zömében nem, vagy csak rosszul beszélik és munkahelyek tekintetében sem túl befogadó az ország a külföldiekkel szemben  – éppen ezért csak azokon a helyeken találsz itt sok külföldit, ahol amerikai támaszpont vagy külföldiekkel is foglalkozó egyetem van. Itaewon pont ilyen hely. Persze zömében amerikaiak vettek körül, de így is üdítő változatosság volt az élmény – megannyi katona, göndör hajú, színes ruhákba öltözött afro-amerikai, egyetemisták, a legkülönfélébb stílusú emberek mindenfelé. Sétám során egy katonai emlékpark mellett is elhaladtam, itt azokat a háborús masinákat állították ki, amik részt vettek a Koreai háborúban:

Nem is postolok most hirtelen több képet, a későbbiekben lesz majd egy bejegyzésem egy Daejeon mellett található, hasonló jellegű helyről, a Koreai háborúban hadrendbe állított gépparkot majd abban veszem részletesebben górcső alá. 😉
Most azonban ugorjunk egyet és nézzük meg, milyen szállást talált aznap éjszakára kedves barátnőm! Hááááááát…. hippis. Kezdjük ott, hogy már az ajtónál gondjaim akadtak. Mert a vendéglátó (aki egész hétvégén nem tartózkodott a városban) azt hagyta meg nekünk, hogy amikor megérkezünk, kukkantsunk be a postaládába, ott lesz a kulcs. Ummm… volt ott vagy 5-6 kulcs. WTF. Melyik a jó? Felhívom az éppen még Daejeonban dolgozó barátnőmet… ő sem tud semmit. Kipróbálom őket a zárban egyesével. Mindegyik jó! Mi a franc?? Most akkor vigyem magammal mind a hat kulcsot? Természetesen a megfejtés nem ez volt.
Történt ugyanis, hogy a párom “elfelejtette” közölni velem, hogy ez a szállás nem csupán kettőnké lesz, hanem amolyan nemzetközi, mindenféle jöttment nációknak átmeneti menedéket adó hippitanya. Merthogy Szöulban marhára drágák a szállások még egy éjszakára is és ez volt a legjobb megoldás. Hát jó. Amúgy nem gáz, de igazán elmondhatta volna, megspórolt volna nekem némi fejtörést ezzel. A “mi szobánkban” pl. egy malajziai és egy amerikai srác is megszállt velünk egy időben, az egyik szomszéd szobában egy indonéz-japán vegyes házaspár meg a gyerekük, egy harmadik szobában meg egy szingapúri és egy ausztrál gyerek dekkolt aznap. Huhh. Amúgy egész érdekes közös ivást lehetett volna velük összehozni, de mivel mindenkinek megvolt aznapra a programja, ez nem jött össze. Szóval ugorjunk vissza a legelejéhez: miután az első sokkon túl voltam és elgyászoltam, hogy az aznap estét nem meghitten, kettesben fogom eltölteni az én drágámmal, szétnéztem a helyen. Amúgy a stílusa kurvajó, kicsit mediterrán-cigányos-woodstock-goa-francsetudjami stíluskavalkád volt, kissé antikvárium/lomtalanítás beütéssel. Ezt otthon a nyolckerben indirekt csinálják a helyi lakosok (plusz élményfaktorként egerekkel meg poloskákkal) itt azonban némi tudatosságot véltem felfedezni a nagy nagy összevisszaságban. Meg is mutatom:

A lakás legbizarrabb darabja egy gitár volt. Azt rólam tudni kell, hogy amikor kb. 2005 nyarán apám a gépén megmutatta nekem a Sweet Child O’ Mine című Guns ökörzöldet… akarom mondani örökzöldet, Slash szólójánál teljesen lefagytam – azt gondoltam, atyaég! Én is ezt akarom csinálni! Nem sokra rá megvettem életem első gitárját és gyakorlásba kezdtem. Aztán kb. fél évre rá abbahagytam, mert egy új hobbi, az úszás kiszorította azt az életemből. Így voltam akkoriban a hobbikkal – mindig jött egy újabb. De a gitárhoz mindig vissza- visszatértem, de így, hogy csak rendszertelenül játszottam, ráadásul mindig tanár nélkül, nem értem el túl sok eredményt. Néhány akkordot tudok, meg pár dallamot, oszt’ jónapot. Ez arra elég nekem, hogy amikor a kezem ügyébe akad egy hangszer, önfeledten eltököljek vele órákig – pl. az angoltanárnő jóbarátom ukuleléjét alkalomadtán mindig kisajátítom, lehet veszek egyet 😀 – de azért emberek előtt nem szívesen próbálgatnám a dolgot. Na ez volt most is: meglátom a gitárt, uccu neki, nézzük meg, hogy szól! Be van hangolva? Nem volt. Hát akkor hangoljuk be! Aha… Inkább a képek beszéljenek helyettem:

Szóval elég emlékezetes hely volt, többféle szempontból is. Nem utolsósorban azért, mert egy féltucat olyan emberrel voltam egy fedél alatt, akiket a szélrózsa minden irányából fújt össze ide a szél. Mondanom sem kell, hogy a tárcámat, meg az irataimat még a vécére is magammal vittem. A Koreában tapasztalható közbiztonság nagyon magas szintjét és a helyiek ebből fakadó, számunkra furcsa mentalitását hűen tükrözi barátnőm reakciója, amikor pár órával később felvetettem neki, hogy ez azért így nem teljesen kóser: “Miért lopnának tőled? Szállást foglaltak ebben a vendégházban, szóval nem fognak lopni, mert tudják, hogy tőlük is lophatnának. Ezért senki sem fog lopni.” Na, ez magyar szemmel baromira naiv és halmozottan életképtelen felfogásnak tűnik, de itt tényleg ez megy. Na jó, nem minden esetben, a kínaiakról széltében-hosszában terjesztik, hogy visznek mindent, ami mozdítható, ennélfogva ha kínai van a közelben, olyankor mindenki óvatos. Igen, a koreaiak zöme arcra leveszi, hogy ki a kínai 😀
Szóval a kultúrák közötti különbség ez esetben elég nagy és nemigazán óhajtottam a magamévá tenni ezt az új felfogást, én azért inkább óvatos maradtam. Hiába… gyerekkoromban láttam már olyat, hogy a fához odaláncolt bicikliből másnapra csak az üres váz maradt meg (a láncon lógva, elég viccesen nézett ki); ez konkrétan a házunk előtt történt, a tolvaj parasztok még a bowdeneket is kidrótozták belőle – na ezek az élmények kellően bennem maradtak ahhoz, hogy pl. egy ilyen helyen se hagyjam őrizetlenül egy percig sem az értékesebb cuccaimat. Egyébként amikor a barátnőmnek az ilyen lopós sztorikat mesélem, azokat ő nem szokta ugyanúgy elhinni, ahogy én ezt a “senki nem lop a másiktól mert csúnya dolog” tündérmesét. Hát… ez van. 😀
Az este során találkoztam egy koreai barátommal – a srác nemrég költözött vissza az anyaországba kis honunkból, nálunk annak a cégnek az alkalmazásában állt, amelyiknek most én dolgozom. Többek között neki is köszönhetem a munkahelyem. De mit ad isten, ő felmondott, mert új kihívásokra vágyott a karrierjében és az a vicces helyzet állt elő, hogy az én első napom és az ő utolsó napja a cégnél ugyanarra a dátumra esett. Ezt volt hivatott megünnepelni találkozásunk, amit egy amerikai jellegű gyorsétteremben nyitottunk – ami fényévekkel jobb, mint a meki. 😀

Miután a kaja megvolt, átültünk egy kávézóba, hogy bevárjuk a Daejeonból lassan megérkező barátnőmet. Maga a hely olyan volt, mint egy Starbucks, annyi extrával, hogy megannyi festménnyel volt kidekorálva a belső tér. Az asztalunk mellé kifüggesztett alkotáson azonban sokáig átsiklott a tekintetem, viszont kb. 20 perc után megakadt rajta, nem kis megdöbbenéshez hozzásegítve. Ezért:

Megkérdeztem a helyi pultosokat, tud-e valaki valamit a képen látható helyről, jártak-e már Magyarországon, de mind a két kérdésre nemleges választ kaptam. Egyébként a koreaiak körében Budapest elég népszerű turistacélpont és sokan még azok közül is csípőből bemondják a főbb látványosságokat, akik csak hallomásból tudnak a hely létezéséről. Ez mindig büszkeséggel tölt el, ha szembesülök vele.
A barátnőm érkezése után átmentünk egy ír pubba, merthogy az is volt arrafelé és nem kis örömmel konstatáltuk, hogy már nagyban a vasárnapi St. Patrick’s Day-re alapoznak: sör és whiskey-akciók, minden új vendégnek ajándék lóherés fejfedő vagy vászontasi, esetleg léggömb, zöld konfettieső, a tévében valami random ír focimeccs, a háttérben meg valami Paddy an the Rats jellegű zene bömbölt irgalmatlan hangerővel – volt hangulat rendesen. Szóval annak rendje és módja szerint megpróbáltuk kiinni őket a tartalékaikból, ha már ünneplésre adtuk a fejünket – nézőpont kérdése, hogy sajnos-e vagy szerencsére, de ez végül nem jött össze.

Milyen érdekes… Nem egyszer bebizonyosodik az, hogy a világ, amely otthon, a National Geographic adásait nézve olyan hatalmasnak tűnik, igazából elég kicsi, szűkös egy hely. Például aznap este kiderült, hogy malajziai szobatársunk abból a városkából jött, ahol mi nyaraltunk a barátnőmmel előző hónapban. Erről is beszámolok hamarosan. 😉
Másnap reggel tartottunk egy kis szöuli városnézést, csak mert miért ne alapon. Az itteni toronyházak bár nem a legmagasabbak a világon, engem mégis ámulatba ejtettek: ilyen magas irodaházakat én még soha nem láttam koreai költözésem előtt.

Túránk során látogatást tettünk az utcai kajáiról (is) híres Myeong-dong városrészben. Szűk utcák, hatalmas tömeg, furcsa emberek, rengeteg utcai árus, akiknek a fele lomot árul – azt hiszem, ez a világ valamennyi nagyvárosában így van. Viszont amiket itt megkóstolhatsz, máshol nemigazán fordulnak elő:

A mindenféle nézelődés közben megakadt a szemünk egy reklámtáblán: Cat Café. Na neee! Valamelyik előző epizódban már kifejtettem a macskákhoz fűződő beteljesületlen gyermekkori vágyaimat és a reklámtábla láttán mertem remélni, hogy ez a hely az lesz, amire gondolok. Fogtam is a barátnőmet, ezúttal nem volt választása, jönnie kellett velem a helyre, nem volt apelláta. 😀
Egyébként nagyon szigorúan vették a beléptetést, a cipőnket valami nejlonzacskónak kinéző lábbelire kellett cserélni, a kabátunkat és a többi személyes holmit pedig légmentesen lezárt zacskókba kellett helyeznünk. Még valami fertőtlenítő aeroszollal is lefújtak, miközben a lelkünkre kötötték, hogy fényképezni csak vaku nélkül fogunk. A kávé az átlagár háromszorosába került, de mindezek ellenére a helyet nagyon is megérte meglátogatni. Mutatom, miért:

Ez volt szöuli bolyongásunk fénypontja. De nem az aznapé. Mert az a szombat esti búcsúsörözés volt. Miután a fővárosból visszaértünk Daejeonba, beültünk egy étterembe a helyi haverokkal, ezután annak rendje és módja szerint dudára zabáltuk magunkat. Ezúttal megkíméllek titeket a kajás fényképektől, no para, lesz még belőlük elég. 😀 Inkább az érdekesebb dolgokra szorítkozom. Pl. arra, hogy ismét sikerült összehoznom egy elég nemzetközi csipet-csapatot. Volt közük a koreaiak mellett kanadai, angol, bangladesi, amerikai, ukrán és egy szíriai arc is, utóbbinak ráadásul elég trigger-pozitív neve volt: Osama. Ő meg a bangladesi srác hobbizenészek, akik úgy ismerkedtek meg, hogy a klubban található és szabadon használható hangszerek által inspirálva összeálltak egyet jammelni, azóta pedig minden hétvégén legalább egyszer lependerülnek abba az ominózus sörözőbe. A hely neve egyébként Santa Claus és a legtöbb itteni bártól eltérően eléggé európai hangulata van (szándékosan), én egészen otthonosan éreztem itt magam mindig, mondhatni törzshelyemmé vált. 🙂 A hangszerek mellett plusz vonzalmat jelentett a két csocsóasztal, amik nem érmével, hanem ingyen használhatóak, továbbá egy asztali számítógép (+ két bazierős hangfal rákötve), amin keresztül akármikor akármilyen zenét lehet bömböltetni. A jóvoltomból szólt már itt Deák Bill Gyula, P-Mobil, Tankcsapda és még gyűjtöm a bátorságot ahhoz, hogy a következő látogatásomkor Zámbó Jimmy-t tegyek be nekik. Kommentben/privátban lehet jelezni, hogy szerintetek mi a legnyálasabb/giccsesebb száma. 😉

Ez az este másnap délután kettőig tartó alvással végződött. Megettünk és megittunk mindent, amit meg lehetett. Nem is részletezem tovább, inkább ugorjunk egyet a következő keddre! Ugyanis az volt az első munkanapom az új munkahelyemen!

Munkakezdés!

Nos, mint már mondtam, a hely Yesan mellett található és szokásomhoz híven egyedül buszoztam el oda aznap reggel. A dolog egyébként trükkös, ugyanis a gyár egy ipari parkban található, ami jópár kilométerre van a várostól, Szóval egy kollégám taxi-jellegű szolgáltatását kellett igénybe vennem, hogy eljussak a helyre. Egyébként busszal is meg lehet tenni a várostól a gyárig vezető utat, csak baromi hosszú, háromnegyed órát rabol el az ember életéből. Éppen ezért szerencse, hogy mint kiderült, a cégnél nincsen hiány az önjelölt taxisofőrökből, ezen a téren nagyon rendes mindenki. 😀
Na de vissza az elejére! Miután megérkeztünk és túlestem a szokásos unalmas papírozáson és a bemutatkozó körön, rögtön el is ugrottunk egy étterembe a helyi nagyfőnökkel meg a közelebbi kollégáimmal. Igen, az első napomon ez volt a legelső, ami az eszébe jutott, hogy húzzunk el kajálni! Jó kezdet, gondoltam. 🙂

A kollégák java része nem beszél túl jól angolul, ezalól csak a managing director (ez a pontos titulusa) és a helyi adminisztrátor képez kivételt, velük azóta is akármiről el tudok dumálni – aki jól ismer, az tisztában van azzal, hogy ez nagyon sokszor inkább teher, mint jó dolog. 😀 A többiek pedig… hát, azt kell mondjam, hamar bele kell rázódnom a koreaiba! Igen, itt az időm 90%-ában a koreai nyelvtudásomra kell támaszkodnom, az pedig ilyen körülmények között fejlődésre van ítélve. A barátnőm meg is jegyezte az első hétvégén, a Yesanban töltött első négy napom után, hogy máris észrevehető a fejlődés. Na, én azért ennyire nem vagyok derűlátó, de ami késik, nem múlik. Apropó a párom… azt ugye már mondtam, hogy innentől csak hétvégente fogunk leginkább találkozni. Na, ez a része a dolgoknak nagyon nehéz… ő nem az a fajta csaj, aki nyugodtan megül a seggén. Amíg én ezen a tőle távoli helyen töltöm az időmet, ő eljár a barátnőivel találkozgatni… tökártatlan dolog így elsőre. De sajnos van elég rossz emlékem az ilyen “elmegyek a csajokkal iszogatni” kezdetű dolgokról, szóval nem kevés önfegyelmet igényel a részemről, hogy ne legyek egy idegesítő idióta vele. Meg ugye ott van az a mélyről jövő frusztráció, hogy hátrahagytam a stabil munkahelyem, a családom, kb. az összes barátom, a hazámat azért, hogy ne legyek távkapcsolatban… és mit ad isten! Távkapcsolatban vagyok. Ver ezzel az Isten, úgy érzem. Persze lehet a logikus oldaláról is nézni a dolgokat: jelenleg nincs más választásom, ha itt akarok élni és a barátnőmmel akarok lenni, akkor egy jódarabig ezen a helyen kell dolgoznom, helyt kell állnom, hogy jobb vízumhoz és magasabb fizetéshez jussak, utána már bővebbek lesznek a lehetőségeim és tudok előrelépni az életben. Majd. Most erősnek kell lennem. És sajnos az élet nem olyan jófej, hogy figyelembe vegye azt, amikor éppen kivagyok és azt mondom: bassza meg, most már végre boldog akarok lenni, nem pedig “erős”… Ez van. Ezen egyenlőre nem tudok változtatni. Így hát marad a munka. Ami pedig nem is olyan rossz! Labormunka, mindenféle anyagminták műszeres analízise, hogy konkrétabb legyek. Ezen a téren már az egyetemen is gyűjtöttem tapasztalatot – ezek igencsak jól jönnek, hogy a közvetlen kollégáimmal a laborban ne értsük félre egymást a nyelvi korlátok miatt. Sokszor van az, hogy nem tudják elmagyarázni, amit el akarnak és végül nekem kell összeraknom, hogy mit is szeretnének közölni. Ilyenkor jönnek a régi laboros élmények, emlékek és az esetek döntő többségében ezeknek köszönhetően elég hamar “átjön” az információ. Ez nekik egyébként nagyon tetszik, állandóan megkapom, hogy milyen jók a szellemi képességeim – szegény hülyék… tudatlanságban élnek! 😀

És ha már a munka részletezésénél tartunk, az első nap laborban töltött része emlékezetes volt nagyon. Történt ugyanis, hogy az egyik kolléga körbevezetett, majd elkezdtünk “szórakozgatni” a műszerekkel, poénból mindenféle kamu méréseket csináltunk (pl. megmértük egy darab szigszalagnak a fajsúlyát), de egy idő után úgy éreztem, hogy a dolog kezd átcsapni egyfajta “vizsgába”, aminek a végén közlik, hogy “jó vagy, megtartunk”/”bocsi, mégse kellesz”. Oké, hogy le volt papírozva a munkaviszony, de ahogy a laborvezető rótta a köröket körülöttem, miközben én próbálok egyre pontosabban “játszani”, határozottan ezt az érzetet keltette bennem. Azt hiszem, pár órát minimum rövidült az életem az ezalatt begyűjtött stressznek köszönhetően, de végül kiálltam a próbát és a többi napon már nem került sor hasonló dolgokra.

Kérdeztétek amúgy páran már chaten, hogy oké, munkakezdés meg minden, de milyen itt élni úgy alapból? Milyen az új helyem? Hát… ha a távkapcsolat árnyoldalaiból fakadó időszakos rossz periódusaimat leszámítjuk (egy hisztis hülyegyerek vagyok tudom, nem véletlenül van C. Ronaldo poszter az ágyam fölött), határozottan vállalható! A munka ugyebár jó, tudom és szeretem is csinálni, a szobatársam nagyon rendes gyerek, ha megyek valahová, mindig önként felajánlja hogy elvisz – itt a világ végén azért ez nem utolsó szempont. És nézzük a legfontosabbat! Na? Vajon mi lehet az? Ki mennyire ismer? Kitaláltátok? 😀

A kaja. Természetesen. Na. Az előző munkahelyemen egy évet töltöttem úgy el, hogy tudtam, a munkaviszonyom hamarosan véget fog érni és lelépek, talán örökre. És volt, amikor szomorú voltam emiatt, mert az egy jó munkahely volt, jófej, rendes, nem ritkán vicces kollégákkal, kényelmes irodával, jó munkával – és ami a legfontosabb, nagyon jó és sok esetben nagyon bőséges céges menzával. Még az is sokszor megesett, hogy a kisebb étkű kollégák megkértek, hogy “Ádám, itt ez a fölösleges rántotthús, már nem bírok el vele, légyszi segíts!”. Én pedig nem vagyok az a fajta, aki egy ilyen kérést visszautasít. Szóval elég jó dolgom volt az előző munkahelyemen, ami pedig a kaját illeti, gyakran megjegyeztem ott a többieknek, hogy “Tudjátok, ha én egyszer elmegyek innen, a kaja az nagyon hiányozni fog.” Azt sohasem tettem hozzá, hogy “ti is”, mert egy bunkó vagyok, de egyébként ez is igaz, habár szerintem tényleg soha nem mondtam ki. És most nézzük a tényeket: bár valóban hiányzik néha a régi céges menza, de ez az új… körökkel veri!
Egyrészt, mert szeretem az ázsiai kaját, ha lehetett, már a régi helyemen is koreai menüt kértem; másrészt, mert (lassan mondom, hogy Orbán Viktor is megértse) SZA-BAD-SZE-DÉ-SŰ!!!! Tudom, sokan vannak olyanok, akik még egy ilyen helyen is csak lekapnak a púltról egy nyeszlett fél-csirkecombot meg két szem sültkrumplit, mindezt unott, érdektelen arccal, de én ettől a típustól nagyon távol állok. Szóval minden délben és este 6-kor (mert ugye itt vacsi is van) átváltok T-rex üzemmódba és akkora pusztítást végzek a menzán, amekkorát a második világháború és a Gyűrűk Ura I. nyitójelenete óta nem látott a világ. Íme pár az “áldozataim” közül:

Amint láthatjátok, kétféle tányérra is ki lehet szedni a kaját – a koreaiak zöme ezt az utolsó, osztott tálcaszerűséget preferálja. Én pedig a tányért. Egész egyszerűen azért, mert arra több fér. 😀 (Akkora átmérőjű tányérról beszélünk, mint egy emberesebb pizza)
És eme nagyon kedvező kajaügyi helyzet következtében azt elmondhatom, még soha életemben nem fenyegetett annyira az elhízás veszélye, mint most, itt, ezen a helyen. Úgyhogy kénytelen voltam kitalálni valamit. Az még az első napon hidegzuhanyként ért, hogy a cégnek a szállóján nincsen konditerem – úristen, most mi lesz így?! Szerencsére hamar találtam megoldást – egy fegyencedzésre is használható játszóteret, amely a nap minden órájában kong az ürességtől. Ez tényleg nagy szerencse, mert errefelé – ipari park lévén – nincs “túl sok” gyerek, szóval ennek a játszótérnek a megléte tökéletesen indokolatlan. Nekem azonban nagyon jól jön. És ami még jobb, a játszótér mellett találtam egy műfüves focipályát is, ami szintén kihasználatlan volt, ráadásul még két focilabda is árválkodott az egyik kapuban! Nos… én utoljára 18 éves koromban, a messze földön híres Tömörkény István Gimnázium és Szabadidőközpontban fociztam, azóta labdába, ha ötször rúgtam, lehet már sokat mondok. Úgyhogy van mit bepótolnom! És csinálom is: minden este vacsora után ejtőzök egy órát – amit igazán használhattam volna blogírásra is, de lusta vagyok – utána pedig irány a pálya. Futkározok, kapura rúgok egy órán keresztül, utána pedig fegyencedzés a játszótéren. Ez utóbbit rendszerint egyedül teszem, a kollégáimat az istennek nem tudom rávenni, hogy csatlakozzanak, a fociba viszont van, hogy beszállnak. Arra is volt már példa, hogy ebédidőben, kaja után sétáltunk ki a pályára, hogy aztán egy fél-háromnegyed órát focizzunk. Szóval napi sport – pipa!

Egyébként egy kis érdekes adalék a koreai mentalitásról, hogy ez a focipálya meg a fegyencezős játszótér kb. 10 percnyi sétára van a gyár és a szálló épületétől, de a kollégáim közül eddig senki nem tudott róla! Igen, én voltam az, aki megmutatta nekik, miután felfedeztem Google Earth-ön. 😀 Hát… ez annyira koreais dolog, itt élnek, egyesek már 6-7 éve és gőzük nem volt róla, hogy van egy focipálya a szomszédban. Hát, ez van… A helyiek néha nagyon furák tudnak lenni. De engem ez nem zavar, új fiúként egyenesen büszke voltam arra, hogy tudok nekik meglepetést okozni.

Zárszóként: elvagyok itt, mint a befőtt, laborozok, edzek, focizok, eszek mint állat és hiányzik a barátnőm. De vele holnap este találkozom, miután a szobatársam elfurikáz engem innen Daejeonba. Most itt horkol egy ággyal arrébb, hál’ istennek nem nagyon zavartatja magát, hogy hajnali 1:40-kor még mindig pentyegek a gépemen. Na de most elteszem magam holnapra, mert különben zombi leszek egész nap. A következő postban a malajziai kalandjaimat fogom ecsetelni – igazából ebben a postban akartam arról is megemlékezni, de túl hosszú lett volna… szóval legközelebb! 😉

Béke!

Kedves Mindenki!

Ígéretemhez híven újabb beszámolóval ajándékozlak meg titeket, melyben egy újabb utazásomat és egyhetes macska- és házőrző szerepemet fogom részletezni.

Macskafelvigyázás meg főzőcske

Macs-ka-fel-vi-gyá-zó?? Tehetitek most fel magatoknak a kérdést, hogy ez mi a szösz. Máris megmagyarázom. Történt ugyanis, hogy angoltanárnő barátom bő egy hónapja lelépett egy hétre Vietnam-ba nyaralni. Róla tudni kell, ha esetleg valaki nem olvasta volna a korábbi postjaimat, hogy az angoltanítás mellett abból él, hogy a saját házát, mint vendégházat osztja meg az arra tévedő turistákkal. Nos, ezalatt az egy hét alatt nekem jutott a megtiszteltetés, hogy a házra vigyázzak, fogadjam az esetlegesen érkező vendégeket és etessem a ház urát és parancsolóját, Moka Junior-t.

A vele való együttélés egyébként kimondottan szórakoztatónak bizonyult. Mint a macskák úgy általában, ő is az a mindig éhes fajta volt. Még a nyaralása előtt a gazdája a lelkemre kötötte, hogy a megszabott mennyiségen túl ne adjak neki macskaeledelt – nos.. ezt betartani meglehetősen nehéz volt. Amint megette a kaját, már nyöszörgött is a következő adagért, mint valami drogfüggő! És ha éppen főztem a konyhában, mindig bele próbált piszkálni a kajába, amit éppen csináltam. Ezért egykét nap után rászoktam arra, hogy kiviszem a konyhából, majd csukott ajtó mellett főzök. Ez egyszerűnek hangzik, viszont a gyakorlatban elég nehézkesen lehetett csak kivitelezni. Hogy miért? Azért, mert ez a dagadt dög kb. a kilőtt puskagolyóéval megegyező sebességben száguldott vissza a konyhába, amint kiraktam a nappali átellenes végébe és épp becsukni készültem a konyhaajtót. Volt, hogy háromszor, négyszer is újra ki kellett cipelnem, mert épp nem bizonyultam elég gyorsnak, nagyon idegesítő tudott lenni. 😀 Ennek a macskának a kaja körül forgott az élete! Mondjuk szegény ivartalanítva van, azt tudni kell róla. Szóval elnéző voltam vele és nem utáltam meg nagyon ezért a viselkedéséért – elképzeltem, ha nekem vágnák le odalent a dolgaimat, valószínűleg bánatomban én is az evésbe meg ivásba menekülnék a valóság elől. Egyébként volt aranyos oldala is bőven a jószágnak. Például a legváratlanabb pillanatokban képes volt rám feküdni a legidiótább módokon. Reggelente pedig rendszeresen arra ébredtem, hogy mancsaival a takaró alól kilógó kezemet átölelve alszik. (cukiságfaktor lvl. over 9000)

Egyébként az előbb emlegettem a főzést. Azt tudni kell, hogy angoltanerő haverinám háza a városnak eléggé periférikus területén található, valami olyasmi helyként kell elképzelni, mint Gazdagrét, vagy Budaörs, csak még kisebb, villageside-életérzéssel. Boltok terén nem állt túl jól a környék, szóval a mindennapokban megszokott tésztaleveseket el lehetett felejteni, helyette minden napomat főzéssel (is) töltöttem. Hogy egy kis betekintést nyújtsak konyhám kínálatába, megosztok veletek egy receptet, ami a kimchi bokkeumbap (김치 볶음밥), magyarul sült rizses kimchi és a barátnőm tanított meg az elkészítésére. A háznál korlátlan mennyiségű kimchi és rizs állt rendelkezésre és a hűtő sem épp olyan üres volt, mint egy egyetemi kollégiumban, ráadásul barátom megígértette velem, hogy vásárlás helyett, az ő kajáit pusztítsam, azalatt az egy hét alatt, amíg távol van. Szerencsétlen… nem tudta, mire vállalkozott… 😀 Szóval a feltételek bőven adottak voltak az én mindennapi főzőcskémhez. Na de lássuk a kaját!

A legfontosabb hozzávalók:
1 – főtt rizs
2 – kimchi – Szegeden Kim csirkézőjében (Nagy Jenő utca) lehet venni, Pesten pedig az Ázsiacenter lesz a befutó, a többi várost nem tudom
3 – konzerv tonhal – a hazai Rio Mare konzerv is tökéletes a célra
4 – fokhagyma – én késsel szeretem aprítani, szerintem a fokhagymapréselő barbárság
5 – vöröshagyma

Amit még ezen kívül használtam:
Étolaj
Oregánó – kedvenc fűszerem
Bazsalikom
Bors – én ebből nagyon sokat szeretek használni kb. mindenhez 😀

Talán, akinek vannak tapasztalatai a koreai konyhaművészetben, ebből a listából már levehette, hogy ez egy kissé magyarított recept. Hát igen.. megvan az a jó szokásom, hogy főzés terén szeretek mindent továbbfejleszteni, tökéletesíteni. Pl. ennél a kajánál a koreaiak nem feltétlen használnak vöröshagymát és a fűszereket sem. Szóval ezeket ki lehet hagyni, ha éppen nincsenek kéznél, anélkül is jó lesz. A tonhalat pedig bárminemű hússal (csirke, disznó, tengergyümölcsei) ki lehet helyettesíteni, de akár tojás is jó lehet a célra, egy vagy két darab. Sőt, aki akar, sajtot is adhat hozzá, az is fel tudja dobni a fogást.
Az elkészítés pofonegyszerű:
Megpirítod a hagymát étolajon serpenyőben, majd amikor üveges állagú, hozzáadod a kimchit. Ezeket együtt addig pirítod, amíg a káposzta el nem veszíti azt a friss, harsogósan kemény állagát és meg nem puhul. Ekkor hozzá lehet adni a tonhalat, a fűszereket meg a fokhagymát, majd együtt pirítod, hogy az ízek elkeveredjenek. Fontos, hogy néha adj vizet hozzá, mert ha túl száraz lesz az elegy, könnyebben odaéghet. Utolsó lépésként pedig hozzáadod a főtt rizst, pár percig kevergeted, majd kész is a bokkeumbap! Egyre kell odafigyelni – a víz-utánpótlásra, ha túl száraz az nem jó, úgy egyszerűen nem az igazi.

A fenébe, megint megéheztem. Most van hajnali egy itt Koreában, miközben ezeket a sorokat írom, és megint éhes vagyok! Sorra jutnak eszembe a kaják, amiket a vendégházban ettem, nem utolsósorban azok, amiket a barátom a távozása előtt csinált nekem. Úgy volt vele, hogyha már itt hagyja nekem a házát egy hétre, előtte megvendégel úgy alaposan! Mondanom sem kell, nem utasítottam vissza. 😀

Az alsó képen látható rizssütinek egyébként számtalan verziója létezik, ez itt éppen babpasztával van töltve. Egyébként emiatt a kaja miatt már kellemetlen szituációba is keveredtem. A név ugye a ttok (똑), és kb. úgy kell kiejteni, hogy az elején a t-betűt megnyomod, a k-t pedig lehagyod a végén. Tehát “tto”. Na, amikor egyszer a barátnőm szüleinél vendégeskedtem éppen, a párom anyukája is megkínált ezzel a sütivel, én pedig azt felismervén, örömömben a süti nevét mondtam – balszerencsémre rosszul. Azt mondtam ugyanis, hogy “tton”, ami pedig azt jelenti, hogy “szar” (똥). Így tehát indulásból sikerült leszaroznom leendő anyósom első sütijét, amit megosztott velem. Emberáldozat nem lett a dologból, mivel új vagyok itt és csak tanulom a nyelvet, az efféle botlásokat elnézik nekem, volt is röhögés a dologból rendesen. A barátnőm például azóta is képes könnyesre röhögni magát ezen, ha éppen eszébe jut. 😀

Honfoglalózz Koreában!

Most hagyjuk a különféle ételek taglalását, mert kínomban mindjárt a hűtő elé járulok, annak pedig nem lesz jó vége. Helyette inkább vegyük sorra egyéb teendőimet a ház körül. Említettem ugye, hogy fogadnom kellett az esetlegesen ott megszállni óhajtó vendégeket. Szerencsémre azonban nem volt nagy forgalom, nyolcnapos ottlétem során csupán három napot volt vendég a házban, egy japánból érkezett diáklány, aki koreai egyetemen akart továbbtanulni és a felvételijére jött Daejeonba. Angolul elég jól tudott, szerintem még nálam is jobban, a macskáért pedig egyenesen odavolt – jól megértettük egymást. Egyébként gyerekkoromban mindig szerettem volna macskát… ezt a karácsony előtt a Télapónak szóló leveleimben is mindig, mint első és legfontosabb kívánságot írtam meg – ez az álmom soha nem vált valóra, nem lehetett macska a háznál. Most viszont, Koreában úgy érzem, a sors visszaadott egy pár morzsát egykori vágyaim be nem teljesülése miatt: itt mindenhol macskák vesznek körül. Állandó szálláshelyemen, a haverom lakásán ott van ugye Mijo, egy nőstény cica, itt pedig az említett Moka Junior volt a társaságom. Szóval volt alkalmam kimacskázni magam. A japán diáklány is abúzálta szegény állatot, ahogy csak tudta. Egyébként róla kiderült, hogy nem is egészen japán – először azokkal a japán szavakkal dicsekedtem neki, amik animenézéssel töltött éveim során rám ragadtak, majd váltottam koreaira. Meglepő módon minden szót/mondatot értett, mire azt gondoltam: “nahát, ez a csaj pont olyan, mint a viccekben az ázsiaiak, tud mindent IS”. De végül bevallotta, hogy ő igazából koreai, csak Japánban nőtt fel és most szeretne visszatérni abba az országba, ahonnan származik. Na tessék. Egy olyannak menőztem szerény koreai tudásommal, aki azt anyanyelvi szinten beszéli. Mondjuk nem az első eset… 😀

Amellett, hogy a macskára és a vendégre oda kellett figyelnem, volt még egy dolgom ezalatt a pár nap alatt: az angoltanítás. Amíg tanárnő barátom vietnam-ban nyaralt, én tartottam helyette tanítványainak az angolórákat, természetesen pénzért. Ezeket a tanítványokat azután később is taníthattam, szóval jól jártam a dologgal. Angoltanári végzettségem meg előzetes szakmai tapasztalatom nem lévén jókora izgalommal töltött el a dolog, hogy teljesen egyedül tanítsam a gyerekeket. Ugyebár már korábban is rendszeresen adtam angolórákat, de sosem voltam egyedül, ha segítségre volt szükségem, a tanárnő szívesen a rendelkezésemre állt. Ezzel nem túl gyakran éltem egyébként, inkább pszichésen volt nagy segítség a dolog. Most viszont csak magamra számíthattam, úgyhogy rövid angoltanári karrierem eddigi legnagyobb kihívásaként éltem meg. Próbáltam nagyon odatenni magam, nem csak jó, de izgalmas, vicces órákat is adva tanítványaimnak. Ennek egyik eleme egy kézzel készített társasjáték volt. Talán közületek páran ismerik a honfoglalo.hu nevű oldalt, és magát a játékot: ez egy területfoglalós kvízjáték Magyarország megyéiért, egy jó kérdés = egy  megye alapon. Általában hárman játsszák, és ha már minden megyét elfoglaltak a játékosok a kérdésekre leadott jó válaszokkal, egymás ellen is lehetőség van csatázni. Aki jobb választ ad le, az rabolhat területet a másiktól. Most bővebben nem mennék bele a szabályok fejtegetésébe, aki kíváncsi, nézzen utána! Szórakoztató kis játék, megéri.

Ezt a játékot igyekeztem Koreára adaptálni és angol kérdéseket írni hozzá. Mert a célom az volt, hogy a gyerekek angoltudása játékosan bővüljön. Egyrészt remélhetően fejlesztette a beszédkészségüket, a szövegértésüket, továbbá igyekeztem rámenni a szókincsük bővítésére is. Talán ezen a fronton volt a legjobb a játékom. Ugye a magyar kvízjátékban az van, hogy ha megyét akarsz rabolni a másiktól, de az ilyenkor esedékes kvízkérdésre mindketten jól válaszoltatok, akkor kaptok egy következő kérdést, pl. hogy “Mikor volt a mohácsi csata?”. És aki pontosabban eltalálja, vagy azonos válasz esetén gyorsabban gépeli az évszámot, az viszi a megyét. Namármost, ezt a fajta gyorsasági/pontossági feladatot én nem tudtam és nem is akartam átültetni az angol verzióba, ehelyett olyanokra kértem meg a játékosaimat, hogy “Írj le minél több angol szót N-kezdőbetűvel”. Vagy kajákat, járműveket, stb. Erre volt egy percük, aki több szót tudott ezidő alatt leírni, az vitte a megyét. Ez hatásosnak bizonyult, kis tanítványaim szabályosan vért izzadtak ezekben a pillanatokban, hogy az ilyen egyperces kihívások alatt minél több szót kipréseljenek magukból és szemlátomást izgalmas kihívásnak fogták fel a dolgot. Egyébként a kvízkérdések megírása komoly fejtörést okozott nekem, mivel a tanítványaim zöme 12 és 16 év közé esett, tehát kiskamaszok voltak, ráadásul egy számomra még idegen országból. Fogalmam sem volt arról, hogy vajon mennyire tájékozottak, mennyit tudnak a világról… Például az amerikaiakkal kapcsolatban elég sokaknak él az a kép a fejében, hogy teljesen síkhülyék, azt hiszik, hogy több Eiffel-torony van, meg hogy Európa csak egy város. Az ázsiaiakról pedig kb. az az uralkodó sztereotípia, hogy 50 számjegyig el tudják mondani a pít, már tizenévesen tudnak rakétát építeni, meg 8 féle programnyelven programozni. Hát nem is tudom… tökéletesen tanácstalan voltam, végül úgy döntöttem, hogy amolyan közepesen gyenge, felnőtt emberek számára helyenként nevetséges kérdésekkel futok neki, aztán legfeljebb menet közben találok ki újabbakat, ha azt látom, hogy változtatni kell a nehézségen.
A vicces az, hogy még így is értek meglepetések, például az a kérdésem nagy fejtörést okozott nekik, hogy kicsoda volt a Queen frontembere. Itt a négy opció Axl Rose, John Lennon, Freddie Mercury és Mick Jagger voltak… Hát… a srácok nagyon rokonszenveztek Lennonnal meg Jaggerrel is, végül az egyik, játékot nyomon követő szülő mentette meg a helyzetet, hogy bár ő sem tudja, de szerinte Freddiet kellene megjelölni. (Meg is jelölték mindannyian.) Mindeközben majdnem megfulladt az elfojtott röhögéstől. 😀 De ott volt az is, amikor az épp hivatalban lévő koreai miniszterelnökre kellett rábökniük – végül a helyi minielnök helyett az egyikük PSY-t jelölte meg (azért nem így raktam be, hogy PSY, hanem a rendes, koreai nevén), a másik meg egy színészt. Szóval el lehet mondani, hogy nem lőttem mellé a nehézséggel… atyaég… 😀

Magát a játékot megrajzolni sokáig tartott, egy egész napomat igénybe vette. Először megrajzoltam egy Korea-térképet, majd a megyéket is rajta, mindent koreai feliratokkal is megtoldva, amiket az angol Wikipédiáról puskáztam le. Mint kiderült, néhány hibával, a tanítványaim szülei, amikor meglátták a társasjátékot, itt-ott belejavítottak a helységneveknél. De azt el lehet mondani, hogy nagyon tetszett mindenkinek, persze én is boldog voltam, mert nem kis melót öltem a dologba:

A magyar “Honfoglaló” elnevezés az angol fordításban nem lett volna elég frappáns, így ConQUIZtador-nak kereszteltem el művemet – ez egyben annak a vállalkozásnak is a neve volt, akik a honfoglalo.hu-t eredetileg üzemeltették. Csak őket azután felvásárolta a Triviador nevű cég, hogy aztán a játékot – kicsit lebutított formában – facebook-kal összeköthetően, okostelefonon keresztül is elérhetővé tegye. De a fordításban mégsem az ő nevüket használtam fel, hanem a ConQUIZtador-t, egész egyszerűen azért, mert jobban hangzik.

Ez a játék, mint angolóráim interaktív izgalomfaktora, nagy sikert aratott! Felavatásakor a tanítványaim a tervezettnél másfél órával tovább maradtak, csakhogy még plusz két partit lezavarjanak. Végig angolul persze! Elmondhatatlanul büszke voltam rájuk és egy kicsit magamra is, azt hiszem, sikerrel vettem ezt az akadályt.

Látogatás Boyeo-ban

Angolóráimnak volt még egy áldásos mellékhatása: a szülők. Rendszerint elkísérték a gyerekeket az óráimra és miután végeztünk, mindig maradtak egy kicsit dumálni. Egész jóban lettem velük, mivel érdekes embernek találtak. Nagyon sokat kérdezgettek Magyarországról, a kultúráról (amit meg kell védeni a migráncsok elől, pfhejj!), a családomról, effélékről. Cserébe pedig a tanári fizetségem mellé nem egyszer még kaját is főztek nekem – ha akartak sem tudtak volna jobban bevágódni nálam! 🙂

A főzés mellett egyéb jó dolgokkal is kedveskedtek nekem. Az egyik szülő például felajánlotta, hogy elvisz Boyeo városába, ahol egy nagyon szép történelmi emlékparkot tudnánk megtekinteni. Én, mivel jó dolognak tartottam, éltem a lehetőséggel. Így hát az egyik napom valamikor alig egy hónapja azzal telt, hogy egy koreai anya és két gyermeke, tanítványaim társaságában túráztunk. Akiknek a koreai történelem terén semmilyen ismerete nincsen, azok kedvéért megemlítek pár egyszerű dolgot. A Koreai-félsziget területén évezredek óta élnek emberek, előbb törzsekbe, később kicsinyke királyságokba szerveződtek. Ezek a királyságok lépten nyomon háborúztak, magukba olvasztva gyengebbeket, végül három királyság maradt, amelyek a félsziget területén osztozkodtak: Kogurjo, Silla és Pekcse.

Ezek a királyságok a történelem során előbb háborúztak, majd végül összeolvadtak egyetlen nagy állammá, Koreává. Nos, hogy miért említem meg mindezt? Mert a város, amit meglátogattunk, Boyeo, egykoron királyi székhely volt, Pekcse fővárosa egészen a kis királyság megszűnéséig, amikor is az ellenséges seregek iszonyú pusztítást rendezve elfoglalták azt. Szerencsére azért így is maradtak történelmi emlékek, illetve épült pár szép templom, szentély azóta is – viszont a város örökre elveszítette a Koreai-félszigeten addig betöltött fontos pozícióját. Na de elég az unalmas szövegből, nézegessünk képeket!

 

– Tettem fel a kérdést kísérőmnek. Ugyanis észrevettem, hogy több fán ilyen kis címkék virítanak a törzsre feltűzve. Azt a választ kaptam, hogy ezek egy ritka fenyőféle példányai és minden egyes darabot nyilvántartanak és megkülönböztető címkékkel látnak el. Ámultam és bámultam, ilyet még soha előtte nem láttam. 🙂

Azt tudni kell, hogy a jelenleg használatos koreai ábécét a 15. században alkották meg Nagy Szedzsong király utasítására, aki nemcsak nagyjából egy időben uralkodott a mi Hunyadi Mátyásunkkal, de az ország történelmére gyakorolt hatása és megbecsülése is egészen hasonló. Nem kis részben a koreai ábécé megalkotása miatt. Amire azért volt szükség, mert az addig használatos kínai írásjegyek nevetségesen nagy számuk miatt (minimum háromezret kell ismerned belőlük, hogy ne legyél analfabéta) nem voltak elterjedtek a közemberek körében, az ország lakosainak zöme pedig emiatt analfabéta volt. Ezt az állapotot volt hivatott felszámolni a hangül, a koreai ábécé. Mindazonáltal szerte az országban megtalálhatóak a kínai felíratok is, kiváltképp olyan történelmi helyeken, mint ez. És most térjünk vissza a hely történetéhez!
Mint azt az egyik képaláírásban megemlítettem, a kilátó a “Lehulló virágok szikláján” található. Ez a furcsa megnevezés egy tragikus történetre, a történelmi Boyeo, mint királyi székhely végóráira utal. Történt ugyanis, hogy a szomszéd királyság megszálló serege célba vette a várost, amit a lakók annak rendje és módja szerint még időben megneszeltek. Azonban a győzelemre sok esélyük nem volt: az ellenség létszáma hatalmas, a város falai pedig túl gyengék voltak, így a végkifejlet előre sejthető volt. Azonban a harc vagy békés megadás helyett a lakosság egy harmadik utat választott. Az öngyilkosságot. Igen, Boyeo polgárai inkább meghaltak, mint hogy egy idegen hatalom szolgái legyenek. Százával, ezrével özönlöttek a város melletti hatalmas sziklára, hogy onnan azután a mélybe vessék magukat. Ők voltak a “lehulló virágok”, innen ered a hely neve.

Azért éreztem némi részvétet a jelenlévő szerzetesek iránt – gyönyörű hangja volt ennek a harangnak, viszont boldog-boldogtalan megkongatta. Akárhogy nézzük is, minden nap reggeltől estig ezt hallgatni baromi idegesítő lehet, bőven szükség lehet a zen-bölcsességekre meg a bódító tömjénszagra, hogy kibírd. 😀

Ez a pénzhajtogatós meg érmeelhelyezős dolog engem nagyon meglepett. Csak úgy odatejelik a lóvét a természet lágy ölére, és senki le nem nyúlná… Na jó, a papok szerintem naponta-kétnaponta összeszedik az adományt, de egy aznap embert sem láttam, aki elvenni akart volna a lóvéból, legyen szó akár a zsinóros, akár a sziklás verzióról. Eszembe jutott, hogy egy ilyen koncepció odahaza mennyire nem lenne működőképes – 20, találomra Pest utcáin összeszedett magyar szerintem még itt is megvámolta volna a pénzt, az erősebbje még úgylehet sziklát is mászott volna a magasabbra dobált érmékért – erre mérget mernék venni. Na, ennek a “kultúrának” Koreában nyoma sincs, itt a magántulajdon az magántulajdon, az ajándék az ajándék, aki pedig ezeket nem veszi tudomásul, az nem “rafkós” meg “csibész”, hanem csak egy büdös paraszt. 🙂

 

Az emlékparkos túránk során egy galériába is betértünk, ahol festményeket és kalligrafikus ábrákat, azaz írásművészetet osztottak meg az odalátogatóval. Ezeket most csak kis galériában teszem közzé, nem pedig egyesével, mert már hajnali három is elmúlt, én pedig kelhetek reggel hatkor, hogy aztán elutazzak Szöulba. Nem vagyok normális…

 

A galéria után még egy kiadós kajálásra is sort kerítettünk. Utolsó erőmmel ezt még leírom, ha már lúd, legyen kövér – amennyi hülyeséget összehordok itt a különféle ételekről, ez pont ideillik. Amit ezen a napon ettem, a “bibimbap” névre hallgatott és az egyik legalapabb kaja Koreában. Amúgy elég egyszerű étel, főtt rizzsel kevert mindenféle zöldség és husi, tájegységenként változó összetétellel. Egy dolog van, ami mindegyikben közös – a csípős paprikaszósz. Szerintem ez elmaradhatatlan kellék. Íme:

Szóval ez volt a bibimbap. A következő blogbejegyzésemben a Kota Kinabaluban, Malajziában eltöltött hosszú hétvégénkről fogok mesélni, ahová a barátnőmmel kettesben utaztunk és talán a legkiemelkedőbb úti élményem volt mind közül.
Na de most már fekszem, vár rám durván két és fél óra alvás, meg plusz kettő a vonaton remélhetően, aztán indulhat a buli Szöulban! Elintézzük a munkakezdésem adminisztratív oldalát a céggel, drukkoljatok! 😉

Béke!

Kedves Mindenki!

Hosszas szünet után ismét jelentkezem. Januári postom után a februári hónap elég mozgalmasra sikeredett, van miről beszámolnom, egy új bejegyzés erre nem is lesz elég. Tehát most írhatok ezekről “egy keveset”. Igazából úgy lebegett a fejem fölött önkéntes számadási kötelességem, mint holmi Damoklész kardja, minél tovább halogattam a dolgot, élményeim és a várható munka mennyisége csak annál jobban halmozódott… ezzel pedig lelkesedésem, hogy ebbe az élménybeszámoló-maratonba belevágjak, egyenes arányban csökkent.

Az idegőrlő várakozás

Hovatovább nem könnyítette meg a helyzetem egy másik fajsúlyos dolog sem: a labortechnikusi munkám kezdőnapja március 4-ről 18-ára csúszott. Sokáig nem is tudtam semmi konkrétumot, aminek az volt az oka, hogy leendő munkaadóim háza táján váratlan technikai nehézségek ütötték fel a fejüket, amit előbb meg kellett oldaniuk, mielőtt az én tényleges felvételem egyáltalán szóba jöhetett volna. Sajnos erről az egészről tájékoztatást a februári hónap során csak morzsákban kaptam, ami így sikeresen belehajszolt egy nagyobbfajta depresszió-apátia turmixba. Ilyen élethelyzetben (amikből egyébként különböző okok miatt már volt részem többször is) csak akkor fog erősen a tollam, ha arra némi vagy esetleg nagyon sok alkohollal rásegítek – blogom balszerencséjére viszont ma már azt vallom, hogy az alkohol soha nem lehet a megoldás a gondokra, meg az ebből fakadó erőtlenségre. A boldogság, a jókedv, amit a segítségével szerzel, csupán illúzió és másnap a még mindig meglévő problémáid ajtóstól fognak a házba rontani, nem kevés rosszulléttel karöltve. Szóval ivás helyett a magánjellegű angoltanításba meg a mindenféle utazásokba temetkeztem, köztes időmben pedig nem kevés gyomorgörccsel vártam a céges levelet, benne a jó (esetleg rossz) hírrel.

“Rossz hírrel?” Az olvasóban felmerülhet az a kérdés, hogy a sikeres decemberi állásinterjúm után miért tartottam még mindig az esetleges rossz végkimeneteltől. Ennek a december első hetében megszerzett negatív tapasztalatom volt az oka. Ugyanis úgy hagytam el Magyarországot három és fél hónappal ezelőtt, hogy (pestiesen mondva) fix, lezsírozott helyem volt egy elektronikai cégnél raktárosi munkakörben. Annak rendje és módja szerint még az érkezésem utáni első héten el is mentem a helyre, hogy elintézzük a kezdésemmel kapcsolatos papírmunkát, teljesen simának tűnt minden. Annyira simának, hogy kedves párom (akinek a barátnőjén keresztül intéződött a dolog) kijelentette, hogy felesleges aggódnom, mert 99.99% az esélye annak, hogy elkezdhetek ott dolgozni. És mint azt már egyszer leírtam, végül a maradék 0.01% jött be – buktam a helyet. Azért, mert 2 random koreai irodista között elcsúszott a kommunikáció, félreértés történt és végül kiderült, hogy rám semmilyen formában nem tartanak igényt. És Koreába érkezésem előtt senki nem járt utána semminek, vajon tényleg kellek-e nekik, alkalmazhatnak-e, mire lennék jó, tényleg az ég világon semmit sem csináltak. Csupán ígérgettek, de azt nagyon. Tutira volt mondva nekem a hely úgy, hogy ezek a szavak nélkülöztek mindenféle mögöttes tartalmat. Hiába kérdeztem még Magyarországon a páromat, a barátnőjét, bárkit, aki érintett volt az ügyben: “Biztos a hely? A semmiért nem hagyom ott a fix. magyarországi állásomat. Nem akarom tönkretenni az életem azzal, hogy egy idegen országban, fogyó pénzügyi tartalékokkal legyek munkanélküli. Szóval… biztos a hely???” Kérdeztem százszor, százezerszer… a válasz mindig ez a 99.99% volt, jöjjek nyugodtan, nem lesz baj. Hát lett. Kurvára lett.

Ott álltam egy idegen országban fogyó kezdőtőkével bárminemű jövedelem nélkül, messze a családomtól és a legtöbb barátomtól. A már említett sikeres állásinterjú után sem tudtam megnyugodni. Igen, be kell vallanom, most már megtehetem: a lehető legtöbb kommunikációs formában és a legtöbb embernek hazudtam. Hazudtam reggel, éjjel meg este! (#TáncoljFeri) Azt mondtam, hogy rendben vagyok. Hát semmi nem volt rendben. Persze, tiszta sor. “Felvételt nyertem” egy vegyipari céghez azzal a szöveggel, hogy “tökéletes vagy ide, márciusban kezdhetsz dolgozni, februárban beszélünk a részletekről”. Bennem meg erre válaszul éjjel-nappal ott vízhangzott a fejemben: 99.99%. Kilencvenkilenc egész kilencvenkilenc százalék. Szaporán verő szív, sokszor gyomorideg, álmatlanság. Hiába a biztató szavak, az ígéret, hogy márciustól dolgozni kezdhetek, szorongtam. Ez az állapot permanensen fennállt a következő hónapokban és ahogy közeledett március eleje, úgy kezdett szépen lassan rosszabbodni, mígnem végül a fent leírt apátiába és depresszióba torkollott. Bár szereztem magamnak alkalomjellegű munkákat (a már korábban emlegetett dobozpakolás, tűzijáték-telepítés, angoltanárságom röpke karrierje) és ezek még úgy-ahogy le is tudtak kötni, az aggódásomat kevesek voltak megszüntetni, mivel egyikkel sem tudtam annyi pénzhez jutni, hogy önálló lábra állhassak. Február elejére jutottam el arra a szintre, hogy képtelenné váltam az élménybeszámolóim megírására. Mert ugye milyenek voltak az eddigi bejegyzéseim itt? Vidámak. Humorosak. Életerősek. Optimisták. Bár megesett velem, hogy tényleg éreztem magam így, nem is egyszer, de ez többnyire csak a látszat volt. És a látszat fenntartásához mentális erő kell, ami nekem meg elfogyóban volt.

Arról, hogy mintegy több vasat tartva a tűzben, másik munkalehetőség után nézzek, nem tettem le, de a lehetőségeim sírnivalóan csekélynek bizonyultak. Azt tudni kell, hogy a koreai munkaerőpiac mostohán bánik mindenkivel, aki nem koreainak született, vagy akár csak egy angol anyanyelvű ország állampolgárának. A dobozos lehetőség, meg a magán-angolórák persze kivételt képeztek, de 1.) mint már mondtam, nem biztosítottak számomra elég pénzt 2.) ismerőseim segítsége nélkül ezek is hozzáférhetetlenek lettek volna számomra. És úgy nézett ki a dolog, hogy itteni szociális hálóm elérte a határait, ez a maximum, amit ki tudok belőle sajtolni. Ha nem jön be a vegyipari cég, talán nincs is tovább. Hogy miért?
Én H-1, azaz “working holiday” vízummal érkeztem Koreába. Hogy ez mire jó, arról téves elképzeléseim voltak. Most már tökéletesen kijelenthetem, hogy a magyarországi koreai nagykövetség erre vonatkozó tájékoztatásai és a barátnőm azon véleménye, hogy “ugyan már, egyszerűbb mellékállásokat itt röhögve találsz majd magadnak”, száz százalékosan téves információk voltak. Ha lehet azt mondani, az otthoni kormánypárt Soros Györgyről meg Brüsszelről szóló kampányába több igazságtartalom szorult (!!!!!), mint azokba a mondatokba, amit a working holiday vízum munkával kapcsolatos hasznosságáról hallottam bárkitől. Hát, most már kijelenthetem, hogy az igazság a következő: HASZNAVEHETETLEN.

Ezzel a vízummal ugyan ténylegesen vállalhatsz részmunkaidős állásokat – a koreai jogrendszer megengedi. Viszont ezen állások túlnyomó többsége azok számára van testreszabva, akik angol nyelvű országban születtek. Igen, születtek. Elmehetsz vele szinkronhangnak, angoltanárnak, idegennyelvű bárba pincérnek, tolmácsnak, bébiszitternek, satöbbi-satöbbi. Igen, ezekre a pozíciókra tényleg keresik a H-1 vízummal rendelkezőket szerte az országban. Igen ám, csakhogy a gond ott kezdődik, hogy kb. kivétel nélkül minden ilyen jellegű álláshirdetésbe bele van írva, hogy “native english speakers only“. Magyarán ha nem angol az anyanyelved, akkor lehúzhatod magad a vécén, nincsen munka. Igazából, ilyen kereslet-kínálat mellett nem is igazán értem, miért tették lehetővé ennek a vízumnak a megszerzését egy olyan ország állampolgárai számára, mint Magyarország. Más ésszerű magyarázatot nem látok mögötte, mint az anyagiasság – talán az ötletgazdák azzal számoltak, hogy majd ilyen gazdag valakik lehetőleg minél nagyobb számban idejönnek Koreába, hogy egy évig bárminemű munka nélkül csak a pénzüket költsék. Mert akárki akármit mond, azért itt lenni, iskolába járni vagy bármit csinálni egy teljes évig… ahhoz kell nem kevés pénz és pénzhez a kevésbé szerencsés és/vagy szegényebb többség még mindig csak munka árán tud hozzájutni. Vagy ez áll a háttérben, vagy a teljes idiotizmus. Magyarán ezesetben egy olyan ember hozta meg a döntést erről a vízumról, aki az íróasztala mögött, buborékban él és fogalma sincs az egész dolog gyakorlati hátteréről.

Szóval hiába beszéltem ugyanolyan jól angolul, mint az a tanárnő, akinek a segítségével magánórákat tarthattam (igen, ezt többször is kijelentette és minden túlzás nélkül én magam is állíthatom, hogy igaz), arra esélyem sem volt, hogy egy akadémiára bekerüljek, mint munkaerő, rendes fizetésért. Pedig próbálkoztam, nagyon sokat. És a többi, külföldiek számára elérhető munkával is így jártam (a dobozolósat leszámítva) egytől egyig. Ja igen, volt még egy kivétel: a márciusi munkahelyem és az ígéretei… Amikben akkor még nehezemre esett hinni a “99.99%-os traumám” után. Szóval ebben a hangulatban telt az első három hónapom itt, Koreában. Azzal tisztában vagyok, hogy az emberek nagy része a helyemben ezek után visszament volna Magyarországra. Tudjátok, az a tábor, amelyik azt mondja magáról, hogy “megvan a magamhoz való eszem” meg hogy “felelősségteljesen, felnőtt módon gondolkodom az életemről” ésatöbbi. Én viszont nem tartozom ebbe a táborba. Én úgy voltam vele, hogy “A fenébe is! Végre találtam magamnak egy embert, aki mellett nem játszmázásban meg hisztizős-egópátyolgató gyötrelemben részesülök, hanem jól érzem magam és önmagam, teljesen önmagam lehetek… Akkor pont amiatt legyek tőle megint távol, kockáztassam az elvesztését, mert magyarnak születtem és nem mondjuk kanadainak? Hát tudjátok mit? Kenjétek ezt a rasszizmust a hajatokra, én csakazértis maradok és elérem, amit akarok, kerül, amibe kerül.” Na így, nagyjából. Persze ennek a hozzáállásomnak megfizettem az árát. És a sok kudarc ellenére sem hagytam fel az álláskereséssel, kapcsolatépítéssel meg az ötleteléssel, hogy mihez kezdjek (még az is felmerült bennem, hogy palacsintasütésre adom a fejem, olyan igazi, “jó magyar palacsinta” úgysincs errefelé), a márciusi munkakezdéssel kapcsolatban pedig továbbra is egyre csak vártam…

Fejlemények

A párom tisztában volt mindezzel és igyekezett a lehető leghatékonyabb módon elvonni a figyelmem a dologról – utaztunk elég sokat, mint ahogy arról a soron következő bejegyzéseimben be fogok számolni. Amikor az időnket együtt töltöttük, mindig a soron következő utazásunkat tervezgettük, aztán amikor eljött az idő, próbáltuk felhőtlenül átadni magunkat a megannyi élménynek. Ahogy mélyült a depresszióm, ezek az utazások úgy sűrűsödtek, egyre gyakrabban ugrottunk fejest valami számomra szokatlan dologba. Voltak jó pillanatok. Persze, hogy voltak, nem is kevés, ezeket meg is fogom osztani veletek, most már van hozzá erőm.
De a legjobb pillanat mégis az volt december másodikai érkezésem óta, amikor múlt hét kedden egy e-mailben minden eddiginél konkrétabb tájékoztatást kaptam a cégemtől, hogy március 18-án végre munkába állhatok és hogy most pénteken el kell látogatnom hozzájuk Szöulba elintézni a papírmunkát. Eddig ez még ismerős, nem? Viszont a levelükben elég sok konkrétumot felvázoltak nekem a vízumommal kapcsolatban, mit-hogy, milyen ügyintézőnél és milyen módszerekkel intéztek el, hogy lehetséges legyen a felvételem. Továbbá beszámoltak a leendő munkakörömről és egyéb dolgokról is, amik hatására végre felsejlett előttem, hogy talán ezúttal a 0.01% és a 99.99% között az utóbbi javára fog billenni a mérleg nyelve – magyarán a szavakat ezúttal ténylegesen tettek és nem a csalódás fogja követni.

Egy szó mint száz, nagyon várom mind a mostani pénteket, mind pedig a jövőhét hétfőt, amikor is elkezdhetek dolgozni – mérföldkő lesz az életemben mindkettő, minden tekintetben. Hogy ezután hogyan tovább, arról is esett szó köztem, meg leendő munkaadóim között: A H-1 vízummal csak ez év december másodikáig maradhatok az országban, tehát ezt a vízumot le kell cserélnem egy olyanra, amivel maradhatok tovább is. Nagy valószínűséggel ez a vízum  az E-7, a professzionális munkavállalói vízum lesz – ezzel bármeddig maradhatok az országban, amíg a cég alkalmazásában állok. A megszerzéséhez köthető követelményeket (végzettség, szakmai tapasztalat) személy szerint én teljesítettem, viszont szükségem van munkahelyem ajánlására is – ezt ők akkor fogják megadni, ha pár hónap után azt látják, hogy jó munkaerő vagyok, szükség van rám. De ebben az esetben mindenképp segíteni fognak. Nos… ezek persze megint csak szavak, de ennél jobb lehetőségem a továbbmaradásra nincsen jelenleg. Ha elkezdek dolgozni, nincs más dolgom, mint hajtani ezerrel – ezzel a forgatókönyvvel én ki lennék békülve.

Illetve egy kiskapu még létezik, de csak a teljesség kedvéért említem meg:
Ha elveszem a barátnőmet – ez esetben kaphatok házastársi vízumot (F-6), amivel szintén bármeddig maradhatok és dolgozhatok Koreában. Ráadásul, mintegy “tiszteletbeli koreaivá” válva (tudom, a hivatalos megnevezés nem ez, de nagyjából ilyesmi feelingje van a dolognak) azok az ajtók is megnyílnának előttem a munkaerőpiacom, amik eleddig születésem/nemzetiségem/származásom okán csukva voltak. (Ez amúgy hatalmas szégyen, a huszonegyedik században élünk, ébresztő!)

Egyvalamit fontos leszögeznem: előbb köpném le magam, minthogy a barátnőmet azért vegyem el, hogy jobb vízumom legyen. Szerelemből hozzám jönne akár holnap is, ezt már beszéltük elégszer. De ha így venném el, soha semmi nem mosná le rólam azt a bélyeget, hogy vízumért házasodtam. Nem akarok ilyen ember lenni és a páromat is jobban tisztelem annál, hogy egy ilyen megítélésnek tegyem ki. De gondolom más is így lenne ezzel a helyemben.

Tudom, ez így elég kemény bevezetőre sikeredett, de szükségesnek éreztem elmondani a teljes igazságot az itt töltött időmről – most már képes vagyok rá, mert múlik a szorongás, múlik a stressz és ez jó. De még mielőtt bárki is csalódottan legyintene, hogy ez a bejegyzés most csak egy TLDR-kaliberű (Too Long Don’t Read), fájdalmasan kislányos picsogás csupán, csapjunk bele a közepébe! Miután kibeszéltem a rossz pillanataimat és hallgatásom okait, most a jókat is elkezdem kifejteni:

Gasztro- és töritúra Cheonjuban

A munkaerőpiac és a nem angolul beszélő külföldiek helyzetének taglalásából talán az a benyomásotok támadhat, hogy a hétköznapi koreai átlagemberek egytől egyig mind idegengyűlölő, xenofób, mondhatni rasszista emberek. Ez azonban nincs így. Persze, van köztük egykét csodabogár, az idősebb korosztály pedig úgy nagy átlagban véve kevésbé nyitott a külföldiek társaságára, ezek viszont olyan dolgok, amik a világ bármely részén megtapasztalhatóak. Nos… bár ezeket a munkaügyi “fogyatékosságait” még ki kell nőnie az országnak, ezen a téren tényleg inkább a XX. és nem az utána következő században élnek, azt kell mondjam, hogy magyarként az élet egyéb területein semmiféle hátrányos megkülönböztetést nem érzek. Az itteni emberek mind nagyon barátságosak és ha rólam van szó, felettébb kíváncsi természetűek. Még azok a helyiek is, akik nem beszélnek jól angolul, kérdésekkel bombáznak, ki-ki a maga módján. Van, aki szavakban, van aki meg kézzel-lábbal. Ez a mindennapos “activity játék” szórakoztató tud lenni bárhol-bármikor.
A koreaiak idegenek iránti nagy kíváncsisága leginkább a barátnőm ismerősei esetében szembeötlő. Nem egy vacsorameghívásban volt már részem tőlük, legyen szó akár a barátairól, vagy kollégáiról. Az egyik legszórakoztatóbb ilyen esemény február elején, Cheonju történelmi városában esett meg. (Nem összekeverendő az előző részben emlegetett Cheongju-val – borzasztó egyformák tudnak lenni a helységnevek errefelé)

Akitől a meghívást kaptam, a barátnőm főnöke volt, elhívott minket a szülővárosába, hogy együtt együnk-igyunk egy jót. Egy pénteki napra esett a dolog, szóval azt is megtehettük, hogy ott alszunk a városban, hogy aztán másnap alaposabban is körülnézhessünk. A főnökuraság egyébként elég szórakoztató figura volt – megállás nélkül beszélt, félig koreaiul és félig angolul. És egész este megállás nélkül tódította magából a hülyeségeket, melyeknek rendszerint az volt a központi témája, hogy a felesége lelépett a hétvégére a szüleihez, vitte a gyerekeket is, ezért – hála istennek – egész hétvégén otthon tud majd x-boxozni meg gépezni. Ezzel az életérzéssel nem volt nehéz azonosulnom, jól megértettük egymást. 😀
Az értterem ráadásul ilyen svédasztalos/korlátlan fogyasztós hely volt, ez kifejezetten az én stílusom, aki ismer, az tudja. Szóval most vegyük sorra, hogy mi volt a menü:

A  helynek egyébként kimondottan két dolog volt a specialitása: az egyik a rizses ráksaláta, amit úgy szolgálnak fel, hogy odajön a pincér az asztalodhoz egy tál algás rizzsel és egy rákkal, majd néhai tengeri barátunkat az orrod előtt egy ollóval kihámozza a páncéljából, majd beleaprítja a rizsbe. Aztán hajrá! A másik pedig egy “makkolli” nevű, nagyjából 17-20% alkoholtartalmú rizslikőr, amiről tudni kell, hogy a borokhoz hasonlóan minden régiónak megvan belőle a maga speciális változata. Nos, Cheonju városa az idegenforgalmát legalább felerészben ennek az italnak köszönheti (a másik fele a történelmi belvárosa, de erről később).

Az a dolog, hogy ilyen sokat, változatosan és nekem újat ehettem, részemről megalapozta az este hangulatát. A torkunkon nem elhanyagolható mennyiségben legurított makkolli (ez szintén korlátlanul a rendelkezésünkre állt) szintén nagy segítségemre volt, hogy jól érezzem magam és ezzel a többiek is így voltak. Sőt mi több, úgy általában ezen a helyen a vendégek nagyon jól elvannak, ugyanis a látottak alapján többen is azzal töltik itt az idejüket, hogy az étterem falára, vagy akár a plafonjára írjanak meg rajzolgassanak mindenfélét. Ez nekem különösképpen tetszett.

Az éttermezés után átmentünk egy másik helyre, ahol fahéjas Kozelt ittunk. Igen, ahogy mondom, fahéjas sört. Elég betegen hangzik, de nem volt olyan rossz. Ráadásul barna sörre esett a választásunk, hogy még érdekesebb legyen a dolog… Most, hogy belegondolok, egyszer csináltunk még egyetemen olyat a baráti körrel, hogy megpróbáltuk ötvözni a sört meg a Nesquik kakaóport, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ugyanis a kakaópor nem keveredett el a sörben, hanem kis gombócok formájában lebegett a felszínén, úgy kanalaztuk ki végül egyesével belőle – nem ismételtük meg a mutatványt. Nos, itt a fahéjat a sörnek a habjára szórják és az eredmény egész kellemes:

Aznapi evős-ivós programunk után aludni tértünk egy vendégházban, hogy másnap töviről hegyire bejárhassuk Cheonju történelmi belvárosát. A koreai vendégházakról tudni kell, hogy a tulajdonos rendszerint a saját lakóhelyét alakítja át vendégek fogadására is alkalmas szállássá, ennek megfelelően amikor egy ilyen helyet igénybe vesz az ember, mindig úgy érezheti, hogy a házigazda a magánszférájába is belépési engedélyt adott. Ez apró, egészen elhanyagolható dolgok formájában nyilvánul csak meg – jelen esetben is csupán pár, a szobánk falán elhelyezett fotó és a tulajdonos kézzel írott kis levele (ami a nappali asztalán várt) emlékeztetett arra, hogy ez nem valami tucat-szálláshely, hanem vendégek vagyunk egy helyi lakos házában. Egyébként teljesen meg voltunk elégedve a kapott szolgáltatással, ráadásul számomra külön érdekesség volt az, hogy alkalmi szálláshelyünk teljes mértékig tradicionális koreai stílusban épült meg:

A másnap a terveinknek megfelelően városnézéssel telt. Azt tudni kell Koreáról, hogy ők a XX. század során kaptak rendesen. A Japán Birodalom már a század elején megszállta országukat, hogy előbb a végletekig kiszipolyozhassák gazdaságilag, majd hogy nemzeti büszkeségüket megannyi történelmi emlékük megsemmisítésével remélhetően örökre derékba törjék. Ez a gyötrelmes időszak csaknem három és fél évtizedet ölelt át és a második világháború végéig tartott. Ezután jött a koreai háború, amely bár csak három évig tartott, mégis olyan intenzitásúra sikeredett, amihez képest az ’56-os budapesti, magyarok vs. szovjet tankok streetfight is csak valamiféle iskolások közötti verekedés csupán. Szóval az említettek tükrében talán nem meglepő az a tény, hogy Koreában nincsen túl sok történelmi emlék, régi idők hangulatát árasztó város, helység. Na, ezeknek az egyike Cheonju városa, amely így szükségszerűen nagy megbecsülésnek örvend a helyi turisták előtt. Nem véletlenül. El lehet mondani, hogy mind építészetileg, mind pedig gasztronómiailag nagy élményt tud nyújtani egy arra tévedő turistának. Mi sem tétlenkedünk ezen élmények élvezetében, de a képek talán több betekintést is nyújthatnak ebbe, mint üres locsogásom:

A kellemes kis cseréptetős házacskák, meg szűk sikátorok megtekintése mellett a helyi piac is aznapi programunk része volt. Na de ez sem olyan szokványos piac, legalábbis a mi, magyar szemszögünkből nézve. Az egyik felén mindenféle bóvli, kínai termékeket próbálnak rásózni a vevőre – ez majdnem ugyanaz az élményfaktor, mint amit otthon Szegeden a Cserepes soron bárki elszenvedhet – bemutatását nem is nagyon forszírozom. A másik felén viszont vehetsz kaját. Na de nem akármilyen kaját! Olyasmiket, amiket odahaza legfeljebb az állatkertben vehetsz szemügyre, optimális esetben még élve:

A helyi miliő magunkévá tétele mellett persze gondot fordítottunk arra is, hogy a helyi ízeket is megismerjük. Az egyik legalapabb koreai étel a mandu, ami kb. valami olyasmi, mint az olasz penne – tésztába csomagolt zöldség/húsalapú töltelék, annyi különbséggel, hogy ez nagyobb és finomabb. Cheonjuban ráadásul van egy nagyon jó mandu-étterem, természetesen mi is ellátogattunk oda:

Miután bemanduztunk, egy helyi csirkézőt is útba ejtettünk, ahol nyárson sült csirkemellet kínáltak nekünk mindenféle helyi sípőspaprikaszósszal meglocsolva:

Talán még megoszthatnék pár képet meg pár történés-morzsát a Cheongjuban történtekről, de most eddig bírta az erőm. Ha kérdésetek van, többre vagytok kíváncsiak, akár e-mailen, akár facebook-on szabad préda vagyok, tessék írni! Most azonban befejezem krónikámat, legközelebb Boyeo-i élményeimről és angoltanárságom pár mozzanatáról fogok beszámolni – ezekről szóló postom hamarosan következik!

Legyetek jók, egyetek jól! Béke! 😉

 

 

 

Kedves Gyerekek!

Idén is foglak untatni titeket – ha azt hittétek, hogy megúsztátok és nem kell többé förtelmes soraimat olvasnotok, akkor sajnos csalódást kell nektek okoznom: itt vagyok, ragyogok és utólagos engedelmetekkel ismét ledobom szellemi atombombámat közétek! Kezdjük rögtön első koreai szilveszteremmel, ami ami elég emlékezetesre sikeredett. Mondjuk azt hozzá kell tennem, hogy én szilveszterkor egy kortyot nem ittam.

Miért nem? Mert egy tűzszerész mellett dolgoztam délután kettőtől másnap hajnali kettőig; egy újévi fesztiválon telepítettünk tűzijátékrakétákat, amit egy Cheongju nevű, kb. Pozsony méretű város főterén tartottak. Az arc is a kinti baráti kör egy tagja, viszont angolul nem nagyon beszél, ami kissé megnehezítette a közös munkát, viszont arra baromira büszke vagyok, hogy már tudok annyit koreaiul, amennyi egy ilyen munka elvégzéséhez elegendő. *tapsvihar*

Rakétázzunk, srácok, rakétázunk!

Merthogy rakétatelepeket összerakni és működésbe hozni nem egy olyan egyszerű dolog: először is mindent ki kell rakni a helyszínre – ami esetünkben egy irodaház teteje volt – a megfelelő sorrendben, utána jöhet a bedrótozás. Ha egyetlen drótnál is hibát vétünk, az akár 5-6 rakéta ki nem lövéséhez is vezethet, vagy rossz időben lőjük ki őket stb. Ezután a drótokat rákötjük pár sárga, antennával ellátott kis elosztó-dobozra (ezekből itt hat darab volt, egyenként olyan 20-30 rakétát drótoztunk rájuk), melyeket egy központi vezérlőpanelről irányítunk rádió adóvevőkön keresztöl. Ezeken a sárga dobozokon, meg a központi vezérlőpanelen is 3 beállítási mód van: “off”, “test”, “on” – ezek között egy indítókulcs segítségével variálhatunk. Az “off” nevűt gondolom nem kell részleteznem, az az alapállapot, az “on” pedig a működési mód. Ha erre az üzemmódra fordítjuk a kulcsot mindegyik kis dobozon meg a központi panelen, egy indítógomb lenyomása után elindul az előzetesen megszerkesztett program és a rakéták szépen kilőnek egymás után. Indítógomb… rakéták… hangulatos a buli. 😀

Egyébként baromi hideg volt már a délután, estére meg aztán végképp elszálltak a mínuszok, lehetett vagy mínusz 10-15 fok is, ráadásul az irodaház tetején metszően hideg szél volt. Ennek ellenére (meg a nyelvi korlátok ellenére is) álltam a sarat és sikerrel megcsináltuk a melót. Csak kicsit volt para közben a dolog, végig ott motoszkált bennem, ha valamit elszúrok, akkor leég a fél ház a francba.. példának okáért volt ilyen része is a munkánknak, hogy rakétateszt. Namár most ez nem egészen úgy néz ki, mint amit az Észak-koreai zsírdisznó művel ugyanezen címszó alatt, magyarán mi nem a japán tenger halait bombáztuk szarrá. Ehelyett egy tesztprogramot futtattunk le az irányítópaneleken, hogy működik-e az elektronika mindenhol. Ez a dolog úgy néz ki, hogy mindegyik elosztó-dobozon meg a fő panelen is elfordítjuk a kulcsot “off”-ról “test”-re, majd rányomunk az indítógombra. És ilyenkor a program ugyanúgy lefut, mint a rendes kilövéskor, annyi különbséggel, hogy a jel, amit szétküldünk az elektronikán keresztül a rakétákhoz, nem indítja el őket, csak visszajelez, ha a rakéta “nem érzékelhető” – magyarán ha valahol elcsesztük a drótozást. Ugyebár az nagyon ciki lenne, hogyha minden második-harmadik rakéta bennmaradna az indítóban és műsorunk nézői ennyivel kevesebb fényszennyezést kaphatnának szem- és lencsevégre… 😀

Azt mondanom sem kell, hogy mindig legalább kétszer-háromszor megnéztem, jól fordítottam-e el a kulcsokat, mielőtt teszteltünk (erre háromszor került sor a főattrakció előtt), mert volt egy olyan érzésem, hogy nem kapok fizetést, ha véletlenül ellövöldözzük a rakétáink felét egy teszt során úgy fél 10-kor. Szóval amikor dolgozni kellett, nem bámészkodtam fölöslegesen, munkára ennyire nagyon régen nem koncentráltam mint akkor. Egyébként az irodaház tetejéről szép volt a kilátás, amikor lehetett, természetesen nézelődtem, pár képet beszúrok erről:

Éjfél előtt egy órával lemásztam a tetőről, hogy foglalkozzak kicsit a párommal is – ő is eljött a fesztiválra, és amíg mi az irodaház tetején tettük a dolgunkat, ő a szilveszteri műsort nézte a nagyszínpadon – mert ugye minden rendes fesztivál megérdemel egy nagyszínpadot is. Egyébként az említett egy órában láttam férfikórust, takewondo-bemutatót, seggriszáló énekescsajokat durván alul öltözve, dob-bemutatót, ilyesféléket. Egyszer érdemes volt megnézni 🙂

Aztán eljött az igazság pillanata. Egy óriáskivetítős visszaszámlálás után éjfélt ütött az óra (odahaza délután 4 volt ekkor 😀 ) és a helyi polgármester beszéde után indulhatott a tűzijáték. Az indításban én nem vettem részt, úgyhogy szabad volt lentről, a térről megtekintenem és végigizgulnom minden percét. Igen, ez volt életem második olyan tűzijátéka, amit torkomban dobogó szívvel nézhettem végig… Az első, amit ennyire idegesen néztem végig, még valamikor a kilencvenes évek elején-közepén, augusztus huszadikán esett meg és akkor azért izgultam annyira, mert előtte még soha életemben nem láttam tűzijátékot. Mostanra viszont már láttam egy csomót, mégis ugyanolyan tiszta ideg voltam, mint anno, gyerekként – egymást kergették a fejemben mindenféle rémképek arról, hogy valamelyik rakéta rossz irányba indul, aztán mehetek tűzet oltani, ilyesmik 😀 Öt perces műsorszám volt – nem hosszú – mégis mennyi meló volt vele… De szerencsére rendben lement a dolog, nem volt semmiféle baleset, úgyhogy megnyugodhattam.

A képek szupergagyi minőségéért ezúton bocs, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva nem gondoltam arra, hogy életem első nagyobb szabású tűzijátékos akciójára javasolt megfelelő multimédiás eszköz magammal cipelése – kellő szorgalom mellett egy jobban felszerelt gyerek ezeket a képeket kirakhatja otthon lego-kockákból majd. (baromira pixelesek, szinte rosszul vagyok tőle, hogy mennyire 😀 )

Ahogy véget ért a show, egyből futás a tetőre pernyét takarítani! Ezzel elszarakodtunk vagy hajnali kettőig, mivel nemcsak a tetőre, de mellette a térre is jutott a cuccból. És a havernak szerződésben vállalt kötelessége volt a város felé eltakarítani a dolgot. Legalább nagyjából. Szóval a 2019-es évet azzal kezdtem, hogy ízelítőt kaptam, milyen is az élete egy közterület-fenntartónak odahaza. Na jó, a szotyizás és/vagy zugsörivás ezúttal kimaradt. 😀 De mivel a buli jól fizetett, szerintem megérte. Mondtam is a krapeknak, hogy ha ilyen lesz legközelebb, márciusig nyugodtan számíthat rám bármikor, meg azután is hétvégente.

“Ez olyan csípős lesz, hogy beszarsz!”

Nos… azóta nem volt több tűzijátékos event, viszont ebédelni elhívott kb. egy héttel utána. És itt megemlíteném kicsiny nemzetünk azon szokását, hogy marhára szeretjük a külföldieket pálinkaitatással szadizni, azt várva, hogy mikor purcannak meg a váratlan és bombaerős alkohol-lökettől. Na. Ezzel a perverziónkkal nem vagyunk egyedül, legfeljebb más nemzetek nem pálinkával, hanem egyéb borzalmakkal követik el ugyanezt az arra tévedő gyanútlan külföldi kárára: én Koreában már ettem tavaly nyers, még izgő-mozgó polipot, selyemhernyógubót, most az “olyancsípőshogybeszarsz” ideje jött el. Merthogy a haver azt mondta az ebéd elején az étteremben: “Ez olyan csípős lesz, hogy beszarsz”. Meg, hogy “biztosan akarod?”. Én?? Hát ki, ha én nem?? Ilyen helyzetekben a hozzáállásomat nagyjából mindig ez a visszakérdezés jellemzi – hiába… meg kell mutatni koreai barátainknak, hogy milyen kemény fából faragtak minket, magyarokat! 😀

Nos… a most sorra kerülő kaja, amely a számunkra nem túl informatív “csángpong” nevet viseli, ránézésre először elég ártatlannak tűnt: ilyen szolid, tenger gyümölcseis ramen leves külsejét öltötte magára, gondoltam is, “hm.. de finomnak tűnik, biztosan nem lesz olyan rossz…”. Aha… azt hittem, majd’ belepusztulok, miközben ettem. Azzal a fajta csípős fűszerezéssel kellett megbirkóznom, ami szerintem a legalattomosabb mind közül: először csak simogatja az ízlelőbimbóidat, elhitetve veled, hogy nincs nagy baj. És mikor az éhséged miatt már éppen buldózer-üzemmódba kapcsolnál, jön az utóíz. Először csak a háttérben sunnyogva, aztán egyre erősebben, míg végül annyira eluralkodik a fejedben található fájdalomidegeken, mint egy gyökérkezelés előtt álló szuvas fog – nem tudsz beszélni, nem tudsz gondolkodni, csak azt akarod, hogy legyen vége. Minél előbb… Nem is tudom, talán két dolgot ettem egész életem során, ami ezt az ízhatást is überelte: egy tengerentúlról idehozatott chiliszósz, amit egy jóbarátom kóstoltatott velem némi pizzával és egy csirkeláb-alapú szintén koreai étel még tavalyról. De akkor és ott ezt még nem gondoltam végig. Csak arra tudtam gondolni, hogy meg kell csinálnom! Úgyhogy ettem megállás nélkül, körülbelül azt a heroikus testi és szellemi harcot reprodukálva, amelyet Dumbledore abszolvált, miközben azt a mérgező löttyöt itta le Voldemort horcruxáról a Félvér Hercegben. 😀

Ezalatt a haver velem szemben ülve hol a röhögéssel küszködött (az első reakcióim tutira nagyon viccesek lehettek), hol pedig a saját életéért – merthogy őt is megviselte a cucc ám rendesen! Arra azért büszke vagyok, hogy nagyjából a kajálás közepén kifejlesztettem a megfelelő technikát, amely alkalmazásával még egy ilyen borzalom is elfogyasztható: 2-3 falat, utána egy korty víz. Kicsit öblögetsz vele, de nem köpöd ki, mert az illetlenségnek számít, hanem “megy a leves után”. Észrevétlenül kortyolsz, ha a másiknak feltűnik a dolog, oda a tökösséged varázsa. Ha jól csinálod, a csípős okozta fájdalom végig az elviselhetőség határain belül marad, és mikor a végére érsz, nyugodtan és dagadó mellkassal arathatod le a körülötted lévő emberek elismerését. Röviden és tömören ennyi. 😀

Dö kóreai kidz end dö inglis tanítás

Tűzijátékozós mókázásom a fizetésen és az evésen kívül más hasznot is hozott: 3 újabb angol-tanítványt. Merthogy az itteni mércével bőven jónak mutatkozó angoltudásom ráébresztette a havert arra, hogy talán neki is fejlődnie kell ezen a téren, és ha már jóban vagyunk, miért ne én tanítsam őt angolul? És ha már tanítom őt, miért ne taníthatnám a feleségét meg a lányát is? Szóval minden pénteken délután az ő vendégük vagyok, hogy kalauzolhassam őket a William Shakespeare-ré válás rögös útján. Na jó, ne tegyük ennyire magasra a lécet, szerintem nekik elsőre Kanye West is megteszi. 😀 Ez az angoltanárosdi nálam egyébként az egyik fő profillá fejlődött ki az elmúlt hetekben, köszönhetően a vendégházban megismert angoltanárnő ismerősömnek. Róla már meséltem, hogy néhány tanítványát én is taníthatom majd esetleg angolul… na, ez az esetleg azóta valósággá alakult, és egy féltucat tinédzser koreai gyerek angolra való tanításában (a vendégház nappaliját használva) rendszeresen részt veszek, ráadásul nem ingyen, hála istennek. 😀 Ki gondolta volna, hogy egyszer ilyen dolgokra vetemedek? A 10-15 évvel ezelőtti önmagam biztosan nem gondolta volna. De még a fél évvel ezelőtti sem! Ugyanis sohasem akartam tanár lenni! Minek legyek tanár? Pont én? Hogy adjak házi feladatot, meg mindenféle feleltetéssel gyötörjem az ifjúságot ahelyett, hogy csak Honfoglalón váraznám le őket? 😀 Soha!
Hát, most ide jutottunk. Itt Koreában egyébként mindenki azzal jön nekem, hogy tanítsak angolt. Aha, persze… meg is próbáltam befurakodni az erre szakosodott intézmények közül egybe-kettőbe, de szembesülnöm kellett azzal, hogy az itteni akadémiák csak azokat a külföldieket szeretik alkalmazni ebben a pozícióban, akiknek angol az anyanyelve. Meg persze alkalmaznak koreaiakat is. (B+)
Viszont a sorsomat így sem kerülhettem el – ha már akadémiai keretek között nem is jött össze az angol tanítás, magánúton igen. És annak ellenére, hogy tanári képesítésem nincsen, szerintem nem csinálom olyan gyatrán. Legalábbis ifjú padawanjaim eleddig még nem próbáltak úgy kicsinálni, mint mi anno általánosban és gimiben az összes énektanárt (azóta is röhögök néhány ellenük elkövetett faszságunkon azokból az időkből), ráadásul úgy tűnik, szeretik és komolyan is veszik az óráimat! Lehet másnak ez egy vállvonásnyi hírérték csak, de nekem nagyon nagy siker! És elmondhatom azt, hogy újabb trófeával bővült az életem során kipróbált WTF-kategóriás munkák sora. Csak pár, úgy szemléltetőnek:

– tejgyári munkás (a suttyomban megdézsmált madártejek és túrók emlékét máig a szívemben őrzöm)
– utcai parfümértékesítő (nem volt egy nagy karrier 😀 )
– pénzügyi tanácsadó (ez sem különösebben)
– templomi idegenvezető (ez nem pénzért, hanem ingyen SZIN-bérletért meg unlimited ingyen csocsóért ment anno 😀 )
– közvéleménykutató és emberzaklató kopogófantom
– pénztáros és sportszereladó (életemben annyi értelmetlen faszságot nem hordtam össze idegen embereknek, mint akkor, és a dolgok zömét az eladni kívánt sporteszközökről az adott pillanatban rögtönöztem 😀 )
– politikai aktivista és gerilla-plakátoló (na jó, ez nem pénzért ment, de a rászánt idő mennyisége miatt kiérdemli a listán való szereplést)
– COOP-csemegepultos (életem legrövidebb munkaviszonya volt a maga 3 és fél órás terjedelmével 😀 )
– TŰZIJÁTÉK-TELEPÍTÉSI ASSZISZTENS
– ANGOLTANÁR (de durva… ez tényleg durva 😀 😀 )

Egyébként idegen nyelvű gyerekeket tanítani egy másik idegen nyelvre… talán mondanom sem kell, elég nagy kihívás.
Először is ott van annak a problematikája, hogy az elején indulásból úgy fognak kezelni téged, mintha baltás gyilkos lennél, aki ráadásul a szandált zoknival szereti hordani és szabadidejében Twilight-filmeket néz orrba-szájba vagy Enrique Iglesias-t hallgat. És ebből a skatulyából baromira nehéz kimászni. Előttem ilyenkor motivációként mindig az lebeg, hogy ha az emberevő Hannibal Lechternek is sikerült annyira bevágódnia egy FBI-ügynöknél, hogy az megmentse az életét (gyengébbek kedvéért: Hannibal; a varacskosdisznós jelenet), akkor talán nekem sem lesz lehetetlen feladat “eladnom magam” egy pár kiskamasznál.
Ha ezen sikerrel túljutottunk és sikerült elhitetnem velük, hogy nem az asztalomon végzik majd némi tarkababbal, ott van a következő nehézség: egyetlen közös nyelvünk az az angol, amit ők éppen csak tanulnak! Viszont ők nem beszélnek magyarul, én meg még nem beszélek annyira jól koreaiul, hogy egy tizenévesnek a nyelvtan rejtelmeit mélységeiben, verbális úton átadjam – így hát marad a nehezebbik út: a mindenféle példák gyakoroltatása, tőmondatokban koreaiul magyarázás és a reménykedés, hogy megértik. Ez a része nekem valamiért jobban ment, mint vártam, nem tudom, mi az oka… szeretném azt hinni, hogy az én érdemem, de inkább arról lehet szó, hogy ezek a gyerekek tényleg tanulni akarnak, és eme vágyukból fakadóan mindig sikerül összerakniuk a kirakóst, kerül amibe kerül.
És aztán ott van a harmadik pont: lehetőleg ne aludjanak el az óráimon. Ebben a korosztályban szerintem ez elég fontos – emlékszem, én is baromira untam azokat az órákat, ahol a tanár csak darált és darált, kiölve a lelket a dologból.. nos, én legutóbb az óra utolsó harmadát azzal ütöttem el, hogy Mr. Bean-t néztem a gyerekekkel, majd kibeszélőt tartottunk a csóka hülyeségeiről. 😀

Ahhoz, hogy az ember magánúton koreai gyereket/gyerekeket taníthasson, oda kell figyelni még egy dologra: a szülőkre. Nem árt, ha jóban vagy velük! Hála istennek nekem valamiért ez sem okozott eddig különösen nagy nehézséget, mindenkivel elég hamar sikerült megkedveltetnem magam – persze azért tettem is a dologért, az egyik este pl. magyar kaját főztem egy srácnak és az anyjának (a csekket a vendégházas angoltanárnő barátom állta), de olyan is volt, hogy Magyarországról tartottam rögtönzött kiselőadást az arra fogékony szülőknek – lehet szereztem pár leendő turistát kis hazánknak. 😀

WTF? Just Korea.

Az angoltanári és egyéb munkaügyi teendőim mellett persze bőven marad idő Korea szokatlan dolgainak felfedezésére is. Példának okáért valamikor szilveszter után, az év első napjaiban barátnőmmel éttermezni mentünk egy másik városba egy amerikai srác + koreai lány vegyes párocskával. A város neve most az istennek nem akar beugrani… ez az egy dolog borzasztó itt! Minden városnak két szótagból álló neve van és nagyon-nagyon egyszerű őket összekeverni egymással. Szóval a névről ennyit. Viszont maga az étterem, ami a Witch’s névre hallgatott, felejthetetlen volt. Amikor átléptük a küszöböt, az olyan volt, mintha egy időhurokban találtuk volna magunkat, ahol mindennap Halloween van és éppen a Harry Potter díszlettervezői tartanak csoporttalálkozót. Koponyák, pókok, gyertyák, boszorkány-seprűk mindenhol, komolyan az eszem megállt a helytől! Ráadásul ez a furcsa ízlésvilág még a kaja megjelenésében is visszaköszönt. De beszéljenek helyettem a képek:

Hú. Ez a képes bemutató elég hosszúra sikeredett és aránytalanul nagy helyet szenteltem neki, de remélem, legalább érdekesnek találjátok. Egyébként érdekes dolgokból itt Koreában továbbra sem szenvedek hiányt. Például az egyik este egy számomra addig ismeretlen helyen kajáltunk a párommal, ezért hazafele menet a Google térkép-szolgáltatását hívtam segítségül. Ami egyszercsak egy ilyen helyre vezetett:

Ha a boltokba bemész, ott is találkozhatsz mindenféle fura dologgal. Az még hagyján, hogy a tengeri élővilág összes képviselője reprezentálva van, még az olyan csápos-agyaras vízi szörnyek is, amit kulturáltabb európai legfeljebb csak egy szaftos hentai-ban lát, de akad pár olyan cucc is, amelynek a létezésére már tényleg nehéz épkézláb magyarázatot találni. Íme:

A furcsa élelmiszerek mellett vannak errefelé mégfurcsább helyek is, ha az előbbi, részegekkel és nyugdíjasokkal szemben nagyon szadista “híd” nem lett volna még elég. A következő képeken látható hely neve “Skyroad”, tehát “égi út”, ami szintén Daejeon egyik büszkesége, és valóban hallgat a nevére – amikor először végigsétáltam itt, folyamatosan az volt az érzésem, hogy a 22. században vagyok, valamikor a 3. világháború vége és az Avatar cselekménye között:

És most benyomom ide a többi képet is kicsiben – nem bírtam betelni ezzel a hellyel – görgessétek végig. 😀

És hogy milyen az életem ezen a sokszor furcsa, ámde nagyon is szerethető helyen? Hát igen… a szürke hétköznapokat gondosan kihagytam a beszámolómból. De azokon nincs is mit nagyon ragozni: eszem, alszom, angolt tanítok, dolgozom, koreaiul tanulok, a barátnőmmel vagyok, edzek – teljesen átlagos dolgok, akárcsak odahaza. A megfázásos dolgaimból szerencsére kigyógyultam, azóta viszont sikerült megégetnem a kezem az egyik nap, amikor éppen húst sütöttem a vendégházban. Odahaza az ilyet letudjuk azzal a szöveggel, hogy “katonadolog”, ennek szellemében nem is nagyon pörögtem túl a dolgot – van egy 5 forintos méretű égési sérülés a jobb kézfejemen, ez van, begyógyul – így álltam a dologhoz. Na de a koreaiak! A kedves barátnőm meg a családja! Amikor tegnapelőtt vacsora közben felfedezték a dolgot, egyből elkezdtek úgy viselkedni, mintha minimum életveszélyben lennék és elszörnyülködtek, hogy miért kezelem ezt a “nagy sérülést” ilyen könnyedén. A családi vacsora azon nyomban félbeszakadt, kb. egy fél szempillantás alatt máris mellettem termett kedves “anyósjelöltem” és 3 féle gyógykrémmel bekente az érintett területet, majd jött a kötés. Közben az “apuka” mélyen a szemembe nézve, halálkomoly arccal kijelentette: “Ádám, aggódunk érted. Ma este nem ihatsz alkoholt. Csak ártana a gyógyulásodnak.” LOL. És valóban, aznap este a vacsorát nem sörrel és soju-val, hanem ginzenges gyógyteával öblítettem le. Mit ne mondjak, elég szürreális volt nekem, hogy egy ilyen jelentéktelen valamit, mint egy sütés közben szerzett kicsinyke égési sérülés, ennyire komolyan vesznek, azért jól esett a dolog – teljesen úgy viselkedtek velem, mint aki fontos nekik. És ezért nem is bántam a dolgot. 🙂

Töltött káposzta Koreában????

Egyébként szót kell ejtenem magáról a vacsoráról is – ez volt szerintem az eddigi legfurcsább gasztro-élményem Koreában: az anyuka egyik fogásával majdnem teljesen valósághűen reprodukálta az otthoni töltött káposzta ízét és kinézetét. Nem szándékosan, mint kiderült, ez az étel egy tradicionális koreai kaja, ami a kimchi-káposzta és a sertéshús “házasításán” alapul. Na, ezek így együtt, a hagyományos koreai fűszerezéssel és sütéssel-főzéssel együtt majdnem tökéletes töltött káposzta-hatást értek el nálam! Komolyan, mintha otthon lettem volna, Magyarország egyik éttermében – a családi töltött káposztához azért nem ért fel a itteni, de így is nagyon kellemes meglepetést okozott. A darálthús és az itt-ott váratlanul, orvul felbukkanó feketebors-szemek ugyan hiányoztak belőle, de ez kb. nekem mindegy is volt. Faltam kétpofára, mintha muszáj volna. 😀

A maszk

Amellett, hogy ilyen jókat elkajálgatok itt, szót kell ejtenem egy másik, a mindennapi életet jelentősen befolyásoló tényezőről is: a szmogról. Koreáról tudni kell, hogy az itteni szabályozásoknak köszönhetően sikerült a légszennyezésüket jelentősen csökkenteni, viszont ez nem sokat segített rajtuk. Ugyanis Kínától keletre fekszik Korea, sajnos nem elég messze és a szél elég gyakran átfújja felénk azt a mocskot, amit a kínai gyárkémények 0-24-ben kiokádnak magukból. Szóval az átlag koreai reggeli rituáléjában a reggeli meg a fogmosás mellett a napi szmog-jelentés megtekintése is helyet kap (kb. mindegyik időjárás-portál szentel ennek nem kevés figyelmet), és ha szükséges, akkor maszkot viselnek, kb. olyat, mint Michael Jackson a ’80-as évek közepétől olykor-olykor. Kedves párom nekem is beszerzett egyet, hogy aztán elkészülhessen életem legeslegjobban sorozatgyilkos-szerű képe:

Szóval, ha úgy van, az utcákon én is maszkban közlekedek, mint a többi koreai. Eleinte elég zavaró volt, de azóta már megszoktam – azóta mindig azon pörgök, hogy a maszk viselése során a külföldieknek helyenként kijáró bámészkodásmennyiség töredékét kell csak elviselnem – maszkban feltehetően sokkal inkább koreainak nézek ki. Vagy sokkal inkább elmebetegnek. Nem tudom eldönteni. 😀

És most elérkezett a fekvés ideje. Ismét elég sokáig fennmaradtam, hogy nektek sztorizhassak… de most már elég volt. Ha tovább folytatom, elalszom írás közben és lefejelem a billentmkpaFJ9OIDFRKLMn  vsj  nfdv vf mdém d f,dpréfdőád-s.,odkfd,x,

Na ugye! Hogy megmondtam! Folyt. köv. legközelebb. 😉

Béke!

Kedves Gyerekek!

Először is, Boldog Karácsonyt így utólag!
https://coub.com/view/10l7oj

Másodszor: rengeteg  kérdést kaptam arról, hogy milyen a karácsony Koreában. Nos.. a hívő lakosság (akikből itt is kb. annyi van, mint kis hazánkban) nagyjából harmada-negyede katolikus keresztény, viszont a karácsonyt az egész ország ünnepli. Ugyanúgy ott vannak az izzósorok az utcákon, a rádiókból/hangszórókból a boltokban ugyanúgy George Michael és Mariah Carey szólnak és kedves barátnőm még arról is felvilágosított, hogy a Reszkessetek Betörők itt is műsorra van tűzve minden karácsony este.

Ami különbség: Koreában nem állítanak karácsonyfát az otthonokban. Egy ilyen praktikus gondolkodású nemzet, mint a koreai, valószínűleg egész egyszerűen pazarlásnak tekinti ezt a dolgot, így a karácsonyfák itt megmaradtak egyszerű utcai dekorációnak a forgalmasabb tereken, bevásárlóközpontokban, utak mellett.

 

Nálunk otthon az ajándékozás általában szenteste, vagy (rokonlátogatás esetén) az ezt követő két napban történik. A koreaiak azonban nem ennyire röghözkötöttek ezen a téren: van, aki nem ajándékoz, valaki össze-vissza előtte/utána, mikor éppen hogyan jó neki, vagy mikor érkezik meg a postai küldeménye, amit rendelt. Igen, odahaza tudtommal az emberek zöme még mindig boltokban veszi meg a dolgokat, itt errefelé viszont nagy divatja van az online-shoppingnak. És míg otthon vércikinek számít üres kézzel a fa mellett álldogálni, addig itt simán elfogadott az, ha azt mondod a másiknak, hogy “bocsi, a küldeményed lehet, hogy csak januárban jön meg”. Ez nekem bejön, kevesebb kötöttség, kevesebb stressz. 🙂

A mi karácsonyi vacsoránkra és az ajándékozásra az ünnepet megelőző pénteken került sor egy étteremben, mivel a soron következő négy napot a párom és én utazgatással töltöttük – ez is koreai divat. Ők ugyanúgy képtelenek ilyenkor megülni a seggükön, mint mi magyarok, annyi különbséggel, hogy ők a 9834958399643-ad unokatestvérekig közös klántalálkozók és össznépi szumóbirkózó-képző event-ek helyett utazgatnak, csak a legközelebbi hozzátartozókkal/párokkal/barátokkal. Namost a karácsonyi menü teljesen hétköznapi koreai kaja volt – ugyanaz, mint amit a megérkezésem utáni első estémen ettünk. Itt a blogon erről a kajáról (“samgjobseol”) már megemlékeztem, de azért egy képet beszúrok róla, csak úgy emlékeztetőnek:

A lány szülei nagyon megilletődtek, amikor megleptem őket egy teával meg egy borral, a barátnőm is azóta basztat, hogy minek az a drága parfüm, meg a sok csoki, de hát… a parfümöt azóta is minden nap használja. 😀 Egykét új ruhával, meg ilyen borotválkozós cuccokkal én is gazdagabb lettem, háromszoros hurrá! 🙂

Vidékjárás

Ezután következett a szombati nap. Baromi kialvatlanul, mert a haver macskája, amely persze nincsen ivartalanítva, épp tüzelt. Ez ugye azzal jár, hogy a jószág először is felméri, alszanak-e a közelében lakó emberek és ha igen, odalopakodva minél közelebb hozzájuk elkezdi azt a nyávogós bőgést, amihez hasonlót legfeljebb csak hiperrealisztikus norvég kecskeáldozós metalzenében hallana az ember. Kedvem lett volna lecsapni, de mivel nem voltam benne biztos, hogy a haverom megsértődne-e vagy megköszönné-e inkább a dolgot, maradt a szenvedés.
Szóval a szombati napon egy barát-párocskával (korábbi blogbejegyzésemben már említett jordán lány-koreai srác kombó) láttunk neki a négynapos utazgatásnak, első célpontunk a “The independence hall of Korea” nevezetű park és emlékműegyüttes volt Cheonan városában. Az utat – akárcsak a rákövetkező napokban – a koreai gyerek csillagromboló méretű verdájával tettük meg, aki elmondása szerint az építőiparban valami vállalkozóféle. Vagy hasonló. Mindegy. A lényeg, hogy kurvajót aludtam a kocsiban és mikor megérkeztünk, azt hittem, hogy Vasudvardban vagyok a Gyűrűk Urából:

Az oszlop-emlékművön túljutva egy sztereotip-ázsiai kinézetű bazinagy csarnokkal találtuk szembe magunkat, a képeken talán nem látszik, tényleg óriási méretű, kb. az ókori egyiptomi templomok lehettek ekkorák fénykorukban:

A park bejárása során belefutottunk pár érdekes helybe… ilyen volt pl. az a terem, ahol kifestőset lehetett játszani, 5 éves gyerekekkel bunyózva közben a zsírkrétákért. Lehetett sokféle formát szinezgetni, dizájnolni: hőlégballont, házat, autót, repülőt, mindenfélét. A trükkje az volt a dolognak, hogy lehetőségünk volt a rajzainkat beszkennelve a terem óriáskivetítőjére, egy kissé infantilis, tájképet mintázó háttér elé “belebegtetni”, hogy aztán mindenki elgyönyörködhessen kézügyetlenségünk csodás produktumain. Persze sokat elárul a koreai mentalitásról, hogy beszkennelés előtt senki nem ellenőrizte a rajzokat, hogy mennyire szalonképesek – meggyőződésem, hogy Magyarországon egy hasonló jellegű helyen már az első öt perc után méretes lófaszok meg szarkupacok úszkálnának a békésen megrajzolt háttér előtt. Na itt ilyen egy koreainak meg sem fordulna a fejében. 😀

A kivetítős mókázás után egy korea történelmét ultrabrutál módon reprezentáló múzeumba vetődtünk. A szöveg az koreai volt mindenhol, angol alig-alig akadt, viszont ez nem az a hely volt, ahol olvasgatnod kellett volna a maximális élményhez… a vizualitásra mentek rá, de olyan 140%-on! Minden történelmi korszakukról makettek voltak ugyanis kiállítva a korabeli cuccok mellé: voltak házak, hajók, városok, csatajelenetek, tényleg minden, de olyan élethűen, hogy én a szemüvegem nélkül a terem végében felállított kikötő-modellre pl. azt hittem, hogy egy Age of Empires sokadik kiadásának a reklámja valami kijelzőn. 😀 Jó, persze, tudom, vak vagyok, mint az állat. De akkoris…De beszéljenek helyettem a képek!

 

A képekre ha rámentek, látszódnak a hozzáfűznivalóim… de haladjunk tovább!

 

Ezt a múzeumot akik így kitalálták és megcsinálták, azok feketeöves beteg állatok lehettek, akik feltehetően azóta is Warhammer-figurák készítéséből élnek valami eldugott szöuli gamerkocsma mélyén. De így látatlanba is hatalmas respect, ezzel a múzeummal tökéletes munkát végeztek. Ezerszer izgalmasabb élmény voltez így, mint a sok unalmas magyar múzeum a hatszáz éves limlomaival, ezek a faszik rájöttek arra, hogyan lehet igazán izgalmassá tenni az ilyen régi dolgokat. Szakmabelieknek üzenem: lehet utánozni! 😉

Miután összeszedtem a földről az állam és betoltam a többiekkel egy ramen-t (koreai leves), elindultunk Korea tengerpartos részeire. A koreai vidék nagyon különbözik a magyartól: tisztább, biztonságosabb és az autód sem baszódik szanaszét a kátyúk tömkelegétől a vidéki utakon – pusztán azért, mert nincsenek. Durva, mi? Az egyik falucskánál meg is álltunk egy jópár fotó erejéig:

 

Nem gondoltam volna, hogy ilyen helyeket egyszer lesz majd élőben is szerencsém megcsodálni és nem csak a National Geographic Channel műsoraiban. A tengerparton egyébként éppen apály volt, szóval a tengerpart ilyen mocsaras-süppedékes volt, a képeken talán nem látszik. Viszont volt egy kis szigetecske nem messze, rajta valami templommal, ahová ilyen kis deszka-uszályszerűségekből összetákolt hídon lehetett átsétálni. Annyiban trükkös volt a dolog, hogy ezek a víz felszínén lebegtek, és ha ráléptél az egyikre, az máris süllyedt egy fél métert és utána is imbolygott össze-vissza – egyszóval erősen koncentrálnunk kellett, hogy ne a mocsaras vízben kössünk ki. 😀 Elég erős, felejthetetlen emlékként fog megmaradni ez a séta, azt hiszem.

A szigetet végül nem néztük meg, mivel a deszkahíd vége és a szárazföld között volt 2-3 méternyi mocsaras víz – nem volt pontos az illeszkedés, lehet ezt a hidat is a Mészáros&Mészáros Kft. valamelyik leányvállalata kivitelezte oda. 😀 Persze én nem akartam ilyen könnyen feladni, ezért egy helyben talált horgászbottal megnéztem, milyen mély is az a víz… nem volt több 10 centinél a legtöbb helyen – pipiskedve partot tudtunk volna érni. Csak volna, mivel kedves barátnőm meg a koreai srác erre nem volt hajlandó, azt mondták, hogy “koszosak lesznek”, meg egyébként is, tegyem le azt a botot is, mert az is “koszos”. Fura. A koreaiak hozzáállása az ilyesmikhez európai szemmel tényleg fura. Erősen kétlem, hogy ők gyerekkorukban délutánonként lezavartak volna olyan homokban-sárban (alkalmanként kutyaszarban) hempergős partikat, mint mi anno a panelek között… igen, mert ott is volt erre lehetőség, hajajj de még mennyi! Hát… ők szerintem egy kicsit másképp szocializálódtak, ami a higiéniát illeti. A párom pl. képes azért rámszólni, ha lerakok a földre bármilyen kezem ügyébe eső táskát, vagy hátizsákot. Mert “koszos” lesz. A fene se érti ezt… 😀 Mindegy, a világ nem ilyen apróságokon múlik. Az uszályhíd mindenesetre durva élmény volt. 🙂

Aznap este bemutathattam főzőtudományomat, ilyen brassói szerű izét csináltam csirkemell felhasználásával. Azért nevezem csak “brassóiszerű izének” és nem brassóinak, mert a megszokott fűszereim helyett kénytelen voltam koreai cuccokkal rögtönözni, például nem hiszem, hogy odahaza bárkinek is eszébe jutna a brassóiba szójaolajat rakni. 😀 Mindenesetre megtudtam, hogy az úgy is finom. Meg azt is, hogy ha a bundás kenyérhez való tojáshoz keversz némi fahéjat, az úgy csak még finomabb lesz – ez a jordán lány műve volt.

A ház, ahol megszálltunk, koreai barátunk nagymamájáé volt és mivel a nagyi jobblétre szenderülése óta (R.I.P.) egy ideje üresen állt, baromi hideg volt, amikor megérkeztünk. Gyanítom, hogy csak hetente-kéthetente megy ki valaki feltakarítani, meg megnézni, egyben van-e még a hely. Amúgy egy meglehetősen ódivatú, tipikusan ázsiai otthon-külseje volt a háznak, az a régi, sorozatokból látott fajta, nem pedig az a modern stílusú, amikhez eddig szerencsém volt. Miután a fűtést bepöccintettük, hamar megbarátkoztam a hellyel, tetszett is rendesen.

 

Említést tennék egy számomra emlékezetes pillanatról: a barátnőm kijelentette, hogy olyan vagyok, mintha koreai lennék. Magyarán, amikor velem van, egyáltalán nem érzi azt, hogy egy külföldivel van – aki még mindig nem értené, arra akart célozni ezzel, hogy már annyira elsajátítottam a helyi viselkedésmintákat, hogy nemigazán lógok ki a sorból. Arrafelé így is szokás dicsérni. 🙂

Művésztelep, Faszfej Úr és a tenger

Másnap egy művésztelepen kezdtünk, elég brutál volt a hely, a szoborpark meg a galéria mellett volt ott üvegház, kávézó szarásig tömve virágokkal, meg szabadon kóricáló szamarak és birkák is. 😀 Persze bejártuk az egészet, meg készítettünk egy rakás képet is, de azokat nem fogom mind berakni, mert akkor még napokig itt kéne ülnöm… ha száz képet nem csináltunk, akkor egyet sem. Szóval csak párat teszek most be, ízelítőnek:

 

A szamár lazán besétált volna a galériába, ha engedjük neki.. 😀

 

Volt ott őz, meg birka is… Az külön büzkeségre adott okot, hogy míg a legtöbb koreai nő visítozásba meg menekülésbe kezdett, amikor valamelyik állat megközelítette, az én párom sztoikus nyugalommal tűrte a jószágok közelségét. 🙂

 

Erősen WTF-dolgokkal volt tele az a galéria…

 

Ezek a képek nagyon tetszettek. 🙂 A sétálos, virágboltnézegetős részt megmondom őszintén, egy kicsit már untam utána – próbáltunk minél több képet készíteni, nos… én a pillanatok megélésében jobban jeleskedem, mint a megörökítésükben – azért talán így sem volt rossz a napnak ezen része:

 

Még egy rahedli képet berakhattam volna a parkban tett kalandjainkról, de ebben a párom messze megelőz engem – azóta is mindennap itt-ott közzétesz egy új albumot a hétvégénkről, megannyi képpel. Nagyjából azt a stratégiát követi ezzel, mint Michael Jackson jogutódai a megannyi, még “kiadatlan” nyersanyag kapcsán: egy kis várakozás… egy új album… megint várunk egy kicsit… megint egy új album… Ügyes. Nagyon ügyes. 😀

Ezen a napon ellátogattunk Boryeong városába is. Ez a kedvenc koreai városom, bátran állíthatom, mivel a tavalyi kiküldetésem során egyszer már megfordultam itt – akkor volt a “Mud festival” nevű esemény a fejünk fölött köröző vadászgépekkel – szép emlékek tömkelege… *sóhaj* A tengerpart, akárcsak akkor, most is gyönyörű volt! 🙂

 

 

Út az észak-koreai határra

Hát… mivel is telhet a legjobban december 24, mint azzal, hogy meglátogatod a világ egyik legveszélyesebb országának határvidékét! Történetesen mi erre vállalkoztunk. A határrész, itt használatos nevén DMZ (=DeMilitarized Zone), ahová elkocsikáztunk, Szöultól északra esett, egy Paju nevű város határába kellett eljutnunk mindenféle kacskaringós-alagutas-hajtűkanyaros utakon. Néha már az volt az érzésem, hogy hamarosan fellelünk valami alig használt katonai alagutat, rossz helyre tévedünk, hogy aztán az este már a Bölcs Vezérrel tárgyaljunk a munkatáborban töltött időnk hosszáról. Hála istennek, a dolgok nem vettek ilyen fordulatot, megúsztuk testközeli kaland nélkül az északkoreszokkal – országukat jobbára távcsövön keresztül fürkészhettük a határon egy kilátóból. Vicces volt a dolog, mert jordán haverinánk elég tájékozatlan volt a témában, azt hitte, hogy valami háborús övezetben vagyunk és a kilátóban végig azzal ugrattuk, hogy bizony-bizony néha hasra kell vetődni az esetlegesen arra tévedő golyók miatt. Szegény csaj… a közel keletről jött, lehet kissé szemetek voltunk vele… 😀

 

A képeken látható folyó túloldalán lévő dombok még Dél-Korea tulajdonát képezik, de a távolabbi hegyek és völgyek bizony már Kim Jong Un felségterülete. Kicsit fura volt belegondolni, hogy azt a dagadt wannabe-Hitlert jóval közelebb tudhatom éppen magamhoz földrajzilag, mint az életem során megismert emberek mintegy 99%-át! Még szó esett egyébként aról, hogy ellátogassunk Panmindzson-ba is, ami egy fontos szakasza a két Korea határának – itt találkozott egymással nemrég a déli miniszterelnök és az északi diktátor. Sajnos azonban nem volt lehetőségünk oda eljutni, ennek a kivitelezése kicsit bonyolultabb azért. De ami késik, nem múlik. 🙂

Egyébként ennek a látogatásnak jelentékeny epizódja volt egy mozdony megtekintése. Nem akármilyen mozdony volt ez, azon az állomáson érte a koreai háború, amelyről eredetileg Phenjan felé indultak tovább a vonatok. Nos… a háború után ez a vasútvonal megszűnt létezni. Otthonról, Magyarországról ezek a sorok talán semmitmondónak tűnhetnek… ahhoz, hogy az ember érezze a szinte tapintható atmoszféráját a helynek, nem elég képeket nézegetnie. Ahhoz ott kell lennie személyesen… Egy félbevágott vasútvonal… egy szitává lőtt mozdony így leírva talán semmi. Mégis volt valami kisugárzása annak a helynek, amitől az emberek még fényes nappal, a szabad ég alatt is csak fojtott hangon szólaltak meg, mintha egy templomban, vagy egy könyvtárban lennének. Vagy egy temetőben.

 

A tarkabarka szalagok a szögesdrót alatt üzenetek azoknak, akik elestek a háborúban. Egyébként a mozdonytól nem messze volt egy postaláda is, amelybe az észak koreaiaknak szánt üzeneteket lehetett bedobni – hogy kézbesítik-e ezeket az üzeneteket, és ha igen, kinek és mikor, erre nem találtam választ.

A határon történt kaland után tettünk egy röpke félórás városnézést is Paju-ban egy “English town” nevű helyen, erről most csak így idetolok pár képet:

 

 

Szenteste, szauna meg még több Szöul

A karácsony este masszív éttermezéssel, majd egy bár felkeresésével telt Szöulban. Fontos megjegyezni: a koreaiak nem szeretnek otthon lenni karácsonykor, még szenteste sem. Fiatalok.idősek egyaránt ilyenkor a kedvenc helyeiket felkeresve múlatják az időt, illetve a kevésbé szerencsések a munkahelyükön. Míg Európában kb. délután 5 óra után megáll az élet ahogy közeleg a szenteste, Korea ilyenkor egy felbolydult méhkasra hasonlít – rohangálnak az emberek ide-oda, egyik helyről ki, a másikra be, az utcákon tolongás, zsivaly, forgatag, jóval nagyobb, mint általában. Nekem egy kissé szokatlan volt, de tudtam élvezni. 🙂

A karácsonyi menü a ttokbokki nevű tésztaszerű étel volt – erről már tettem említést: ez az a rizspasztaszerű kaja, amit piros, csípős paprikaszószban főzünk és adunk hozzá minden földi jót tetszés szerint. Na, ennek most egy sajtszószos verziójával ismerkedtünk meg, én persze jó Ádámosan, rántott csirkehúsival fejeltem meg a magam részét – mert a karácsony ugye nálam legalább 50%-ban a kajáról szólt mindig is. 😀 Erről ugyan nem készítettem képet (vagy ha igen, nem tudom, miért nem találom), viszont mutatok egy másik különlegességet, amit nemsokkal a vacsi előtt fogyasztottam:

A bár egy “Buzz” névre hallgató hely volt. Elég egyedi volt amúgy a stílusa, volt benne némi Városi Rock Klub-os Szegedről, de a megannyi kirakott álomfogó, amcsi poszter, meg kubai zászló kölcsönzött egyfajta hippis jelleget a közegnek. A pincérek angolul nem túl jól beszélő koreaiak voltak, de hamar összehaverkodtam velük – volt vízipipájuk, így nem volt nehéz elnyerniük a szimpátiámat. 😀 A pipáról egyébként még valamikor a nyár közepén leszoktam, de ezúttal eszközöltem némi kisiklást.

 

Az este eléggé jól alakult szerintem. Ilyen karácsonyom még nem volt, de nem bántam. Azt hiszem, még visszatérünk erre a helyre, már csak a pultosok miatt is, akinek a jóvoltából a fele piáinkat ingyen ittuk – varázslatos személyiségem ugyebár megnyer magának mindenkit. Na jó, csak viccelek. 😀

Mivel nem béreltünk szállodai szobát aznap estére, úgy gondoltuk, az lesz a legjobb, ha egy szaunában töltjük az éjszakát – félreértés ne essék, itt nem arra kell gondolni, hogy egymás segg-gőzének folyamatos letüdőzésével akartuk múlatni az időt reggelig, ennyire hülyék mi sem vagyunk. 😀 A koreai szaunák ugyanis annyiban eltérnek a Magyarországon megszokottaktól, hogy termálfürdőzésre meg alvásra is van bennük lehetőség. Úgy néz ki a dolog gyakorlati szemszögből, hogy megérkezel a helyre, ahol férfiak és nők különválnak a fürdőzős részre. Igen, mielőtt szaunáznál, vagy aludnál, le kell futnod a kötelező fürdő-kört, persze seggpucéran, itt azt így szokás. Emlékszem, én tavaly próbáltam először, az első negyedóra akkor horror volt. A sok meztelen faszi meg minden… szerintem nem minden magyar bírná. 😀

Igen, a fürdőgatya hiányát leszámítva minden ugyanolyan, mint egy átlagos termálfürdőben otthon – ha azt meg tudod szokni, akkor már reménykedhetsz, hogy túléled a dolgot. Persze a dolgot komplikálttá teheti az, ha az egyébként rejtelmesen működő emberi agy feldob egy-egy vonzóbb képet/emléket a csajoddal lelki szemeid elé egy váratlan pillanatodban… és ha ott ülsz a meleg vízben… érted. 😀 Egyszóval arra tavaly is meg most is sajnos koncentráltam oda kellett figyelnem, hogy a gondolataim nők közelébe sem kóvályogjanak a meleg vízben, seggpucéran töltött időm alatt. Utálok magyarázkodni. Főleg menthetetlen szituációkban.
Miután ezt a részt letudja az ember, általában lehetősége nyílik magára kapni valami pizsomaszerű izét, aztán irány a szauna! Itt lehet újra örülni a csajok társaságának – mivel a szaunázásnak már csak ruhában lehetséges hódolni, a nemek elszeparálása itt már szükségtelen. Mi nem szaunáztunk sokáig (a fürdőzés sem volt több kb. 10 percnél előtte), hanem húztunk aludni. Na de azt sem hálószobákban teheti meg egy ilyen helyen az ember! A szaunatermek mellet van erre a célra kialakítva egykét nagyobb csarnok, ahol matracokon alhatsz, mint a hippik Woodstock-ban – annyi különbséggel, hogy sár az itt nincs, a padlófűtés viszont fullos és még büfé is van.
Azt el kell mondanom, hogy mi másnap délig aludtunk nagyjából és én az ezt követő szöuli városnézés alatt végig félkómás voltam… Egyrészt, mert egy gyerek óbégatása állandóan felvert kb. reggel hattól kezdődően, másrészt mert begyulladt a torkom, de mint az állat! Szóval olyan voltam, mint a mosott szar. A városnézés leírását ki is hagyom, biztos kurvajó volt, én szenvedtem végig, örültem, hogy aznap Daejeon-ba hazatérve még volt lyuk a seggemen és ágyba tudtam dőlni….

…hogy utána másnap visszatérjek a koreai fővárosba. Igen,merthogy a cég, amelynek márciustól az alkalmazottja leszek, elhívott az évzáró vacsorára! Durva, de máris kollégaként kezelnek, ennek pedig az egyik legkézzelfoghatóbb jele volt meghívásom a team-vacsira. 🙂 Szóval félig hulla állapotban valamikor dél körül felkerekedtem szerdán, december 26. napján és ismét célba vettem a fővárost. Ezúttal már mertem ott metrót használni, ezzel felülmúlva párom szöuli tájékozódási és életben maradási képességeit *tapsvihar* és még gyógyszert is sikerült szereznem, vény nélkül kaphatót:

A gyógyszertáros csaj kb. semmit nem tudott angolul, szóval a női megérzéseimre hagyatkozva azt találtam ki, hogy azt a zacskós port biztos vízbe keverve kell meginni, és lehetőség szerint a bogyesszal együtt leküldeni. Ezt később egyébként a párom is megerősítette. Az igazat megvallva nemigazán bíztam benne, hogy a cuccok hatékonyak lesznek és hosszan tartó szenvedésre számítottam, de a koreai gyógyszerészek tudhatnak valamit: 2 nap alatt olyannyira rendbe tett ez a fajta kúra, minta soha semmilyen bajom nem lett volna! Pedig úgy fájt aznap a torkom, hogy azt hittem, menten kitépem a helyéről! Persze a vacsora alatt még szar volt, úgyhogy azt némi fájdalomcsillapítóval bepörgetve ettem végig – hát igen… én ha kajaközelbe kerülök, még félholtan is eszem. 😀

 

Talán nem látszik egyértelműen a képekről – disznóhúsi meg mindenféle saláta volt a menü. Meg mellé családias haverkodás a cég szöuli alkalmazottaival – kicsit Hankook-flashback-em volt – akárcsak az előző munkahelyemen, a Hankooknál, itt is azt szajkózta mindenki, hogy “Egy nagy család vagyunk”, hovatovább a vacsora is elég “Hankook-osra” sikeredett: volt nagyon részeg, beszélni alig tudó kolléga, megvolt a “lécci csak energiaitalt mert vezetek” kaszt is, meg a Joshi Barat-kibeszélő sarok is, meg volt olyan is, aki csak csendben ült egy helyben, mert azt sem tudta, hol van. Nos… ami engem illet, én nem voltam elveszve. Ott voltak ugyanis a Magyarországon megismert koreai baráti körömből ketten (róluk már tettem említést, nekik köszönhetem ezt a munkalehetőséget) és a többiek is nagyon érdeklődőnek, barátságosnak mutatkoztak felém. Megismerkedtem pl. egy thai csávóval, aki már 7 éve él Koreában, ebből 5-öt ennek a cégnek az alkalmazottjaként – ő egész este kötelességének érezte a szóval tartásom. 😀 Ebben hű segédre lelt egy koreai mérnökcsaj személyében, akit egész idő alatt a “Noona” (nővér) névvel illettem – ezt általában csak jóval idősebb nőknek szokás mondani, de ő csak egy évvel volt nálam idősebb. Hát ez van, köcsög vagyok… 😀 A többiek is kb. KGB-s tiszthez hasonló módon faggattak, és miután konstatálták, hogy nem eszem emberhúst és Nickelback-et sem hallgatok, közölték, hogy “mától én is a család része vagyok”. *arra még rá kell jönnöm, hogy ez a család-dolog Corleone vagy szcientológia-jellegű-e, vagy csak egész egyszerűen ezzel akarják körülírni azt, hogy a mindennapi életben sem köcsögök egymással… de ez még a jövő zenéje. 🙂

Amúgy most látom, hogy hajnali öt is elmúlt. Baromi sokat írtam és írnék még mindig, pl. arról, hogy szereztem pár angolul tanulni kívánó koreai padawan-t, de erről majd a következő epizódban. Most aludnom kéne, mert holnap napközben egy haver-párocskával találkozunk megintcsak, akik nemsokára települnek ki Amerikába és örülnék, ha a szebbik arcomat tudnám nekik mutatni, nem pedig a kialvatlan “őrült tudós” stílusút. 😀

Béke!

 

Kedves Gyerekek!

Ismét jelentkezem innen a messzi távolból. Egy hétig kellett nélkülöznötök soraimat – azt hiszem, erre a rendszerre fogok beállni a továbbiakban is. Szóval, ha vártátok, ha nem, következzék újabb jelentésem a helyi életről!

Nos… ha megbocsátotok, az unalmas szürke hétköznapokat nem óhajtom kommunista besúgókat megszégyenítő részletességű jelentésekben taglalni. Ez a műfaj már kitermelt olyan nagyágyúkat, mint J. R. R. Tolkien, akinek sikerült borzasztóan bő (és meglehetősen unalmas) lére eresztve dokumentálnia a hobbitok útját a Megyétől Völgyzugolyig, mellette pedig nem rúghatok labdába. Vagy mégis? Na? Megpróbáljam? Valaki? Senki? Sejtettem. 😀 Inkább a kiemelkedő eseményekre és nektek szokatlan furcsaságokra szorítkoznék.

Az elmúlt egy hét legjelentősebb eseménye hétvégi kalandom volt: Vidéki vendégházba mentünk a barátnőmmel, hogy távol a város zajától lazulhassunk a hét két legszebb napján. Na jó, nem is annyira vidéki, adminisztrációs szempontból még Daejeon határain belülre esik a hely, de kb. annyira volt urbanizált, mint Buda nagyon hegyes részei, szóval eléggé villageside volt nekünk. A 444.hu szerkesztői, akiknek az emberi civilizáció csak a körúton belül eső részt jelenti, azon a környéken valószínűleg a földre kuporodva, magzatpózban itták volna a könnyeiket, hogy már soha többé nem hallgathatják otthon a “Baszódjál meg KDNP-t” rozéfröccsöt kortyolgatva, úgy elvesztek a pusztában. 😀
Egyébként a koreai vendégházakról tudni kell, hogy ezek olyan háztartások, ahol az ottlakó/ottlakók egykét szabad szobát megosztanak a megfáradt vándorokkal vagy pihenni vágyó turistákkal – nevezhetjük egyfajta couchsurfing-nek is, helyi adaptációban persze. Ezek a vendégházak az AirBNB nevű alkalmazással, telefonon keresztül pár perc alatt lefoglalhatóak, többet nem is kell vacakolni a dologgal. A dolognak az a szépsége, hogyha kedves vendéglátót fogsz ki; ez esetben nem csak pár kipihent, kényelemben eltöltött órával/nappal, hanem esetleg egy-egy baráttal is gazdagabb lehetsz. A mi esetünkben így történt: a vendéglátó néni nemcsak jól beszélt angolul, egyenesen kiderült róla, hogy angoltanár, így a kommunikációs nehézségeket el lehetett felejteni. Ráadásul elég nyitott személyiségű ember is volt egyben és miután megismert minket, olyan helyet varázsolt a vendégházból a hétvégére, mintha csak otthon lettünk volna valamelyikünk nagyszüleinél.

Páran jelezték nekem észrevételben, hogy kíváncsiak rá, milyen is egy igazi koreai otthon. Eddig adós voltam képekkel, a jelenlegi helyem meg nem igazi családi fészek, hanem amolyan legénylakás (azért elég kényelmes). De ez a hétvégi vendégház klasszikus koreai családi otthonszámba megy, úgyhogy vendéglátónk szíves engedelmével közzéteszek róla pár képet, hogy lássátok, az otthon Koreában is otthon, nincs nagy különbség:

És itt abba is hagyom az ingatlan szakszerű bemutatását, a többi szobát úgy látszik elfelejtettem lefotózni, jellemző… nem lennék jó ügynök, azt hiszem. Na, majd legközelebb. Igen, lesz rá alkalmam! Ugyanis a nénivel annyira jó barátságot kötöttünk, hogy leszervezte nekem az egyik angolul tanuló diákját, hogy tanítson engem koreaiul. Egy alkalmon már túl is vagyok, ez éppenséggel a mai napon történt, ma délelőtt mentem el ismét a vendégházba, hogy némi segítséget is igénybe vegyek a koreai tanulásomhoz. Tanítómesterem szegénykém az elején eléggé el volt veszve, mert alig 19 éves és még nincs nagyon tapasztalata ezen a téren. De cserébe jó fej volt. 😀

A koreaiakról sokfelől azt hallottam, hogy nagyon barátságtalan, zárkózott emberek. Nem egy blogon olvastam, hogy egy külföldinek mennyire nehéz itt eléldegélnie a mindennapokban, mert olyan, mintha valamiféle szociális vákuumban lenne… nos… én tavaly öt hetet töltöttem itt, akkor kétnaponta buliztam/söröztem nagyjából, a búcsúbulimon is szép számmal voltak, majd nemhogy sosem voltam egyedül.

A mostani trend sem alakul eddig másképp: elég elmennünk csak egy vendégházba és máris leakasztok egykét barátot/havert… egyszóval egyenlőre nem érzem azt a nagy szociális vákuumot, amiről az itt élő külföldiek szoktak beszélni. Várom, mikor ér utol engem is a jelenség, addig meg, ha nem haragszotok, élvezem az ittlétet. 😉

Viszont a koreaiak kurva nyugis népség.

Koreait káromkodni nem hallasz. Panaszkodni, depizni nem hallasz. Legfeljebb kiabálni, de ez náluk nem a düh megnyilvánulása, hanem afféle kommunikációs eszköz – ezek egyszerűen töknyugodt állapotban is képesek százhúsz decibellel vernyákolni… de mivel én is hajlamos vagyok harsányan hallatni a hangom, nekem megfelel. 😀
És itt és most megragadom az alkalmat, hogy egy másik gyakran felmerülő kérdésre is válaszoljak:

“Mi a helyzet Kim Jong Un-nal? Nem félnek tőle a helyiek?”

Hogy is mondjam… Az, hogy szarnak rá, talán túlzás. Még a tavalyi évem során volt nem egy beszélgetésem a témában, szóval már idén fel sem hoztam a dolgot, minek? De arra nagyon emlékszem, hogy valahányszor feltettem a kérdést, úgy néztek rám, mintha hülye lennék. Kb. mint, amikor Allen a Másnaposokból a tigrishazacipelős kalamajka közepén bekérdezi, hogy mikor jön legközelebb a Halley-üstökös. A miértje ennek a reakciónak pedig pofonegyszerű. Kim Jong Un egész egyszerűen nem elég jelentékeny az átlag helyinek ahhoz, hogy beengedje a tudatába. Valahogy úgy állnak hozzá, mint mi, magyarok a Torgyán Józsefhez anno a ’90-es években: Ha egy külföldi megkérdezett volna egy tucat magyart akkoriban, hogy “na és, mi a helyzet Torgyánnal?”, az emberek egyik fele röhögött volna, hogy “Azzal a bohóccal?”. A másik fele pedig szégyenkezve terelte volna a témát, mert baromi ciki. Na, a koreaiak pont ugyanígy vannak ezzel a rakétamániás szalonsertéssel. Az átlagkoreai életében egy-egy tetszetősebb szelfi elkattintása is jóval nagyobb horderejű esemény, mint ennek az ökörnek egy-egy esetleges újabb fenyegetése, hogy a világ (korcs imperialista fele) szarrá lesz bombázva.

Egyébként egész Észak-Koreára ugyanilyen nagyívben szarik a lakosság nagy része. Míg mi magyarok képesek vagyunk estéket átszomorkodni egy-egy üveg jó bor/pálinka mellett arról, hogy “hejj, Magyarország valamikor nagy volt… Jaj, a szegény erdélyi testvéreink odalettek…”, addig az átlag Dél-koreai pont olyan magasról leszarja az északi szegény tesókat, mint én azt, hogy ki nyerte idén az Eurovíziós Dalfesztivált. Ennek pedig elég rideg a miértje: gazdasági szempontok. A koreaiaknak 25 millió csóró nemzettestvér kb. annyira hiányzik, mint egy púp a hátukra. Nem egy helyi lakos a német újraegyesítéssel jött, amikor témánál voltunk: képzeljem csak el, hogyha az a dolog annyira megviselte akkoriban a német gazdaságot, Koreával vajon mi lenne egy újraegyesítés után? És tényleg nagyon sok embertől hallottam ezt az érvelést, valahol meg vagyok róla győződve, hogy tematizált formában nagyon sokáig pöröghetett az itteni közbeszédben és onnan vehette át az átlagember. Ez van, nálunk meg “mikránzsok” vannak, mi sem vagyunk jobbak. Sőt… Ők képesek egy Kim Jong Un-nal a seggükben is tökvidáman meg békésen eléldegélni, míg mi meg itt vagyunk Európa közepén, Unió- és Nato-tagállamként a legnagyobb biztonságban és ki kellett találnunk magunknak Soros György mítoszát, hogy legyen mitől rettegnünk nap mint nap. Azért nagy a kontraszt, nemde? 🙂

Elmegy az ufó a vendégségbe 

Igen, valahogy így. Ugyanis a hét folyamán kézhez kaptam a nevemre kiállított “Alien card” rendes példányát is, szóval most már tényleg mindenestől egy alien vagyok. 😀 Mondjuk néha amilyen kajákat eszek, az is ráerősít erre a tudatállapotra:

Néha a helyiek is alienként kezelnek: én vagyok itt az érdekes külföldi, akinek a csodájára kell járni. Megesik, hogy csak úgy random emberek leszólítanak az utcákon, hogy “Hey, Mister! Hello!” és a maguk kis cuki tört angolságával kezdeményeznek beszélgetést arról, hogy honnét is pottyantam ide. Persze nekem is néha olyan Korea, mintha egy másik bolygó lenne…

Szóval vannak itt fura dolgok. És talán a legfurább az, hogy – rám jellemző módon – alig 3 hét alatt sikerült ráakadnom azokra a hozzám hasonló tökkelütött idiótákra, akiknek nem elég a munka/tanulás, hanem muszáj még valami civil szarakodással is elütniük az időt. Tudniillik én az egyetem alatt tagja voltam Szegeden az Egyetemi Zöld Körnek, plusz nem hívő emberként eljártam hittanra is (na jó, ingyen volt a csocsó, ez sokat nyomott a latban), felnőtt éveim során pedig nem restelltem megmártózni a politikában is, utcai aktivistaként nem egyszer szarráfagytam Budapest utcáin. 😀
Namost, az emberek, akikhez elmentem vendégségbe, a helyi Paks2 ellen tiltakoznak, ez a szent ügy kovácsolta őket egységbe. Tudni kell ugyanis, hogy Daejeon mellett van egy öreg atomerőmű, ami már működik egy jóideje és ahelyett, hogy bezáratnák, toldozgatják-foltozgatják, bővítgetik… Mondjuk annyi különbség van azért, hogy Korea legalább nem Putyin, hanem a saját pénzén teszi mindezt. Nos, ez a társaság viszont még így is elég zabos, mert szerintük az atomenergia környezetszennyező, veszélyes, hovatovább megérett az idő, hogy lecseréljük más, tisztább energiaforrásokra. Aki ismer engem, az tudja, hogy ilyen dolgokkal mindig is lázba lehetett hozni – tetszik, hogy a bolygó másik felén is sikerült fellelnem ezt a közeget. 🙂

Képek az “Against Pákkszü2” Sorosista sejt főhadiszállásáról (na jó, nem ez a nevük 😀 )

Ők egyébként a vendégházas néni barátai, aki – miután megtudott rólam egyet s mást – elhívott közéjük, mert gondolta, hogy jól érezném magam ebben a társaságban – nem tévedett. Mondjuk angolul nem beszélt a társaság valami jól, viszont kaja az volt egy kevés, ez sokat számított. 😀
(Ezen a ponton a betűtípus random megváltozott – a kurva anyád, WordPress!!)

Egyébként az emberek nagy része ebben a társaságban tanár, civiljogi aktivista meg biogazdálkodó volt. Megtanulhattam például azt, a földeken lehet meztelencsigát használni rovarirtóként – azért volt fura hallani, mert itthon az tudtommal mindennek lezabálja a levelét, de ezek szerint ott van egy rovarevő alfaja is. LOL. Meg megismerkedhettem a koreai hegedűvel, ami helyi nevén a “haegeum” névre hallgat. Az egyik vendég hozta el otthonról és gitárkíséret mellett zenélt vele nekünk.

Videót nem készítettem a produkcióról, de ha kíváncsiak vagytok a hangszer hangjára is, íme egy kis ízelítő: https://www.youtube.com/watch?v=OfsFoUell4Y
(remélem, link-ként ágyazta be, ha nem, ezúton is bocsi 😀 )

Egyszóval ilyen dolgokat művelek itt Koreában. Ami pedig a munkát illeti… a dobozos meló mellett nincs semmi új, viszont a vendégházas nénin és ismerősein keresztül lehet, hogy a horgomra akad pár angolul tanulni kívánó tanítvány, szóval még az is lehet, hogy tanár lesz belőlem. Márciusig. Mert utána vár a labor. 🙂
És hamarosan itt a karácsony is, amit Koreában is ünnepelnek, de erről majd a következő postomban tartok megemlékezést. És most megyek, mert már hajnali 4 van, és szerintem rohadtul nem vagyok normális, hogy ilyen sokáig fent maradtam! 😀

Béke!

 

Kedves Gyerekek!

Ismét tartottam egy hosszú szünetet a két postom között. Annyit tudok felhozni mentségként, hogy az első hét gyermeki rácsodálkozásai után lassacskán elindult koreai életem a maga útján, fejest ugrottam a szürke hétköznapokba. Amik itt sem kevésbé szürkék, mint otthon, annyi az eltérés csupán, hogy egy távoli országban ezeket több erőfeszítésbe, kreativitásba telik túlélni – nem árt, ha talpraesett az ember fia, nem pedig egy beszari anyámasszony katonája.

Most egyébként ezen sorok írása közben hajnali negyed egy van – otthon negyed öt – és a fülembe fejhallgatón keresztül bömbölő Mr. Bad Guy/Freddie Mercury támogatásával próbállak titeket ezúttal is elrepíteni a messzi Korea földjére. Hát igen… Freddie Mercury… a csóka már vagy 17 éve halott, de ezzel az új Queen-filmmel alaposan felültetett a hype-train-re a művészete. Igen, mert legutóbb vasárnap a párommal ismét megnéztem a Bohemian Rhapsody-t, ezúttal angol nyelven, koreai felirattal. Meglepő volt hallani, de igaz: a nagy tengerentúli produkcióknak nem készül itt koreai szinkron, minden full eredeti nyelven megy, koreaiul legfeljebb a felirat alatta. Érdekes, mert azért Korea mégiscsak egy 50 milliós ország, de ellenben 10 milliós kis honunkkal nem tudott annyi szinkronszínészt kitermelni, amennyi elég az itteni filmiparnak? Vagy csak az igény nincs meg rá? Mindegy, ráérek ezt később is megtudni.

Egyébként a vasárnapi napom hátralévő részében a párom szüleivel boroztunk, náluk. Igen, meghívtak magukhoz, azt hiszem, végleg kijelenthetem: sikerült megkedvelniük. Hamarabb, mint vártam, ez egy pozitív fejlemény. 🙂

Roger-roger! Harcidroid szolgálatra jelentkezik!

Ugye a legutóbbi bejegyzésemben azt írtam, hogy vasárnap kezdem a csomagpakolós munkát, aki esetleg emlékszik még erre, annak talán szemet szúrhatott, hogy ez kimaradt a leírásomból. Hát igen… nem véletlenül. Ugyanis, mint kiderült, ez egy ilyen behívós jellegű munka, mint anno Szegeden a tejgyári munka volt, amit csináltam. A dolog valahogy itt is így megy: szépen, mint a seregnél a tartalékosokat, nyilvántartásba vesznek, mint opcionális munkaerőt, aztán vagy szólnak előtte való nap, hogy meló van, vagy nem. Egyébként mivel ez Korea, ennek a módszertana is meglehetősen koreai: egy mobilos applikációval tudsz jelentkezni a munkára és esetleg válogatni a további opciók közül – persze minden koreaiul van (#kurvajófejekvagyunkakülföldiekkel upsz, bocs, nemide), de szerencsére a haverom meg a barátnőm segítenek mindenben. 🙂

Az igazság pillanata végül hétfőn jött el, akkor csörrent meg a telefonom. Aki a vonal túlsó végén volt, vagy nem vette tudomásul előzetes tájékoztatásomat a silány koreai tudásomról, vagy csak simán segghülye volt (rátok bízom, melyikben hisztek), de körülbelül annyit értettem a mondanivalójából, mint egy átlagos Détári Lajos-nyilatkozatból a tizedig megivott nagyfröccse után: konkrétan lófaszt sem.
Szerencsére kéznél volt a haverom, mint support, aki hamar ledumálta vele, hogy másnap kedden 9-re jelenjek meg a “Solomonpack” nevű helyen, tőlünk kb. 20 percnyire, ahol aztán este hatig húzhatom az igát. Ezt a paktumot én ezután, másnap be is tartottam. Szöulban már begyakorolt módszereimmel sikeresen eljutottam a helyre, majd beköszöntem, hogy “csókolom, jöttem dógozni”. 😀 A portán először csak  néztek rám, mint tanyasi kutya a betonjárdára, de szerencsére hamar feltalálták magukat – Bronx-i rappereket megszégyenítő mutogatásokkal elnavigáltak a megfelelő helyre, ahol némi adminisztráció után bele is csaphattam a lecsóba. Képet persze nem lőttem, mert miért is töltsön fel az ember az első koreai munkájáról, de ebbe kénytelenek lesztek belenyugodni. 😀 Amúgy maga a dolog nem túl izgalmas, aki volt már valaha diákmelós gyárban, az el tudja képzelni, milyen lehet… nagy dobozokat pakolni A-ból B-be, egy közepes értelmi képességekkel rendelkező csimpánz kb. félóra betanítás után már használható munkaerő lehet egy ilyen helyen. Szóval szerencsére a nyelvi korlátok nem okoztak túl nagy gondot. Emlékszem is, anno úgy hívtuk az ilyet, hogy “roger-roger” droidmeló. Esetleg, aki nem értené:

A fizetség leperkálása készpénzben történt a nap végén, nem túl sok, de a magyarországi órabérnél a 9,000 KRW (=2250 HUF) lényegesen magasabb azért. A viszonyítási alapok tisztázása végett: itt ez amolyan diákmelópénznek számít.

Mivel a sikerrel abszolvált keddi küldetésem után szerdára nem hívtak (nagy a tolongás ezért a helyért), be kellett látnom, talán nem ez lesz álmaim munkahelye. Se nem fizetségben, se nem stabilitásban. Szóval tovább folyik a munkakeresés (az a március még mindig baromira messze van), én is, párom is, meg a komplett családi/baráti köre is nézelődnek az esetleges részmunkaidős helyek után. Mindeközben szerencsére arról is gondoskodnak, hogy a meglévő tartalékaimat minél kevésbé fogyasszam – kb. olyan szinten el vagyok látva kajával, hogy a napi kiadásokat tényleg elfelejthetem és örülhetek, hogyha a beérkező brutális mennyiségű étel nem fog rámrohadni. Aki ismer közelebbről, az tudja, ha én ilyet mondok, akkor az már nem semmi. Gyengébbek kedvéért: napi ételfogyasztásom egy közepes kondícióban lévő kozák lovasezredével egyezik.

Egyébként a koreai konyháról illik tudni, hogy két alapvető ételük van: a rizs és a kimchi. A rizs az ugye alap – mindenki legalább az ázsiaiakról szóló sztereotípiákból vágja, hogy ők ilyen rizsevő szerzetek – ebben nincs is sok tévedés. Itteni életem egyik csúcspontja volt, amikor megtanultam használni a minden háztartásban megtalálható rizsfőző gépet, egyébként pofonegyszerű a dolog: kinyitod, beleborítasz kb. két pohárnyi (előzetesen átmosott!!) rizst, ugyanennyi vizet, lecsukod, megnyomsz rajta egy gombot, majd békénhagyod 35 percig. Hogy mikor jár le az idő, azt nem lehet eltéveszteni, elég hangos zenebonát csap a masina, amikor elkészül a jó kis főtt rizs.
*egyébként gyanítom, hogy van rajta egy USB-port is valahol, amin keresztül akár egy Nirvana-számot is feltölthetek a rizsfőzőre “csengőhangnak” – legalábbis a koreai mindennapokban ilyen easter egg-eket könnyűszerrel találhat az ember. 😀

Figyelmesebb egyedek kiszúrhatják, hogy a két képen nem ugyanaz a gép van – ennek a miértje pofonegyszerű – nem a sajátunkról raktam fel képet. Az egyébként kb. ugyanígy néz ki, csak lila színű. 😀

A másik alapétel, amit említettem, ugye a kimchi. Pontos definícióra (és a meglévő 9427484373987593734 kimchifajta részletezésére) ott van a Wikipedia, én nagyjából annyit mondanék el róla, hogy ez egy ilyen kissé kesernyés, alkalomadtán csípős, savanyított káposztaféle, amit a helyiek épp olyan kétpofára zabálnak, mint mi magyarok a csalamádét. Minden mellé eszik és egyes koreaiak szerintem még magában is olykor-olykor. Érdekes, de Hankook-os karrierem elején utáltam a kimchit, azonban időközben megszerettem; azóta sem tudom, hogy ez tényleges szeretet-e tőlem a kaja irányába, vagy pedig csak afféle Stockholm-szindróma. De kb. le is szarom. 😀

나는 한국어를 배운합니다

A fenti mondat valahogy így hangzik magyarul: “Nánün hángugorül gongbuhámnidá” és annyit jelent, hogy “Koreaiul tanulok”. És egyben ez annak a pontos leírása, hogy mivel is ment el a hétfői, meg a mai napom javarésze. Ugyanis azt tudni kell, hogy külföldiként ebben az országban érvényesülni ultraszívás. A helyiek zöme nem beszél angolul/más idegen nyelveken, mivel az idegennyelv kötelező oktatása úgy ahogy van, kimaradt az oktatási rendszerükből általános iskolától egyetemig bezárólag. Opcionálisan persze tanulhat bárki nyelvet az iskolákban/erre szakosodott akadémiákon, de (főleg az idősebb korosztályokban) a lakosság jelentősebb hányada nem szeret élni ezzel a lehetőséggel. Egyszóval mind a munkához, mind a szociális élethez elengedhetetlen, hogy valamennyit tudj ezen a nyelven hablatyolni. Pár létfontosságú koreai mondat a teljesség igénye nélkül:

맥주가 한잔 주세요! (Megdzsugá hándzán dzsuszéjó!) = Egy sört kérek!
너는 이 밥을 먹을깨요? (Nonün ipábül mogülkéjó?) = Ezt az ételt megeszed?
너는 정말 예쁩니다! (Nonün csongmál jéppümnidá!) = Igazán szép vagy!
좀 깎아 주세요! (Csom kákká dzsuszéjó!) = Kérem vágjunk le belőle egy kicsit! – ez utóbbi kurvajó (ma tanultam), piacon alkudozásnál lehet besütni, aztán vagy kötsög lesz veled az eladó, vagy nem és enged az árból, mert cuki európai fejed van. 😀 A “kákká” (vágjunk) szót meg hagyjuk, amikor elmondtam a haveromnak, hogy magyarul mit jelent, majd hanyatt esett a röhögéstől.

Egyébként szokták/szoktátok kérdezni tőlem, nem nehéz-e ezeket a betűket elolvasni, mennyi ideig tanultam. Jelentem, nem nehéz, kb. 2 óra odafigyeléssel és gyakorlással elsajátítható a koreai ábécé. Egyébként a karaktereik a latin ábécéhez hasonlóan hangjelölőek, ezeket lehet sajátos, de nem túl bonyolult rendszer szerint szótagokká építeni.

Főleg a mássalhangzóknál láthatjátok, hogy egyes karakterek két hangot is jelölnek – ez azért van, mert mindkétféleképp ejtik azt a betűt. Pl. különböző módon a szavak elején és máshogy a szavak közepén és végén. Akit komolyabban érdekel a téma és az, hogy hogyan építünk ezekből szótagokat, az írjon nyugodtan, szívesen dobok egy-egy jó linket és magyarázok is, ha kell. 😉

Szóval ennyit utoljára egyetemen, vizsgaidőszakban tanultam, vagy még akkor sem. Ráadásul az agyam valami borzasztó rosszul fog. Lassan tanulok és gyorsan felejtek. Ez annyira szörnyű… szerintem ha a seggemet meg tudnám tanítani beszélni és írni-olvasni, hamar kiderülne, hogy okosabb, mint az elülső felem. Mindegy, nem adom fel. 😀

Főzzünk koreai kaját!

Végül pedig egy tegnapi élményemet osztom meg veletek: koreai kaját főztünk egy haverral. Mindig is érdekelt a téma és Magyarországon az ottani barátaim már megtanítottak egykét fogásra, de az már régen volt… vágytam nagyon az új tudásanyagra a nyelvismereten kívül is, főzni  meg amúgy is szeretek. A menü a “szundubuccsiké” (순두부찌개) névre hallgat – esetlegesen erre járó Michelin-csillagos szakácsoknak és magyarul beszélő koreaiaknak üzenem: ha valamit elcsesztem a leírásnál, bocs. Nekem így tanították, ezt adom tovább. 😉
A hozzávalókat képről is mutatom:

Meg kell még bors, meg egy fej vöröshagyma, de azokról már nem rakok be képet. (a tojásról is fölösleges volt) Aki ezekre a segítségekre is rászorulna, az inkább bele se kezdjen a főzésbe. 😀

Na de hogyan készül?
Felteszünk kb. egy jó 1-1.5 liter vizet forrni a tűzre – lassú tűzön elég. Abba beleszórjuk a levesport, a szeletekre vágott gombát, a paprikaőrleményt/felaprított csilipaprikát, illetve a szintén felaprított hagymát. Ezután mehet bele a cukkini, amelyet kicsi, a sült krumplinál nem vastagabb negyedekre vágva szórunk bele.

Amikor ez megvolt, kevergessük kb. 10 percig. Ezután mehet bele a tofu meg a két tojás, illetve a virsliket is hozzáadhatjuk. A tofuról érdemes megjegyezni: mi tubusos kiszerelésben vettük, tehát csak “belenyomtuk” a készülő kotyvalékba, mint a tömlős sajtot a haver cipőjébe egyetemen. Viszont ha a kocka formájú, kicsit szilárdabb kiszereléshez van szerencsétek, azt vágjátok kicsi kockákra és mindenképp a tojással együtt adjátok a leveshez, ha ügyesen kevergetitek, akkor a tofu és a tojás szépen “egymásra találnak” a levesben – nagyon finomak együtt. A virslibe pedig ér apró bevágásokat ejteni – hogy miért, azt hagyjuk, nem én vagyok Lacibácsi. 😀

Miután ez megvolt, kicsit erősebbre vehetjük a lángot (haver mondta, hogy így kell, nem tudom a hátterét), majd mehet bele egy-két evőkanál szójaszósz meg egykét csipetnyi feketebors őrlemény. Ezt az egyveleget kell kevergetni még legfeljebb 15 percig, ennyi idő elég, hogy minden kellő állagúra puhuljon, aztán lehet is fogyasztani egészséggel.
Emlékeim szerint az egész cucc elkészítése a zöldségaprítós résszel együtt nem tartott tovább max. 40 percnél. Egyszerű kaja és nagyon finom, az egyetlen igazán rizikós része a levespor – aki esetleg otthon, Magyarországon reprodukálni akarná, nem biztos, hogy el tudja érni az otthoni levesporokkal ugyanazt az ízhatást, mint mi itt Koreában. Ezért ezúton is bocs. 😉

Szóval, aki esetleg megpróbálkozna vele, hajrá! 😉
Ha meg nem, mert minek és egyébként is fúj, utáljuk az ázsiai kaját, akkor bocs haver, egy kicsit most póverkodtam neked azzal, hogy én már ilyet is tudok. 😀

De most azt hiszem megyek és eldőlök.  Holnap megint egy új nap vár, sok-sok tanulással leginkább és nem akarok ennek a napnak olyan silány állapotban nekimenni, mint a magyar válogatott ’86-ban a szovjet csapatnak. Szóval alvásii!
Egyébként remélem, sikerült eleget láttatnom abból, hogy hogyan is telnek a mindennapjaim a messzi távolban, ha változás lesz, majd azt is megírom. 😉

Béke!

Kedves gyerekek!

Csütörtök este az aznapi Szöuli kalandjaim után olyan voltam, mint Diego Maradona a végigtombolt Argentína-Nigéria meccs után a VIP-szobában: szét voltam esve, egész egyszerűen nem volt tovább.
Valahogy hazavergődtem, már magam sem tudom, hogy hogyan (lehet, hogy engem is a sasok vittek, mint Frodót) és aludtam vagy másnap 11-ig. Utána blogírás meg munkakeresés következett. Mert ugyan él ez a postai pakoló lehetőség, én úgy tartom, az embernek mindig legyen egynél több kő a zsebében, annál magabiztosabban járhat-kelhet a nagyvilágban. De ezek unalmas dolgok.

A nap főattrakciója egy szülinapi bulika volt – barátnőm egy jordániai haverinája volt az ünnepelt, aki (mint kiderült) nemrég még ugyanakkora vízipipafüggő volt, mint én, de hála istennek mostanra éppúgy leállt vele, mint én. Legalább nem tud visszaszoktatni rá. 😀 Egy “Aztekila” nevű mexikói étteremben volt az esemény, 9-en voltunk, koreaiak, külföldiek vegyesen, természetesen a közös kommunikáció nyelve ezúttal is az angol volt. Meg néha a koreai – bár még mindig tartom magam ahhoz a jó szokásomhoz, hogyha valakik egy baráti társaságban a társalgás közepén, meglévő angoltudásuk és a jelenlévő külföldiek ellenére is elkezdenek hosszantartóan és hangosan koreaiul rizsázni (ez elég szar volt, tudom 😀 ), akkor én meg belekezdek valami monológba a saját anyanyelvemen, mintegy bele a vakvilágba. Kb. valahogy úgy, mint amikor az előző munkahelyemen egyszer valaki Kínából szétküldött egy körüzenetet a céges levelezőrendszerben… Arra már nem emlékszem, hogy kínaiul vagy koreaiul volt-e a szöveg, de arra igen, hogy én akkor is hoztam a formámat: szerkesztettem neki egy szép, hosszú válaszlevelet, melyben megköszöntem, hogy rám is gondolt, remélem jól érzi magát és egyébként meg minden szépet meg jót kívánok neki. A csavar ott van a sztoriban, hogy ezt a válaszlevelet Tengwar-ban írtam meg, amely a Gyűrűk Ura tündéinek csodálatosan szép és az átlagember számára cseppet sem olvasható írása – aki esetleg nem tudná. Mindezt csak azért, hogy az ipse érezze a törődést. 😀
Nem kell megmagyaráznom a dolgot remélem, szerintem a logikám a magyarul pofázásban és a tündéül megírt válaszlevélben is tetten érhető.

Az este egyébként jól alakult, ettünk mindenféle mexikói kajákat meg eszmét cseréltünk egymás kultúrájáról, kinek mi a szokás az országában. A jordániai csaj pl. rögtönzött divatbemutatót tartott, hogy a fejkendőt az országában hányféleképp szokták a nők megkötni, hogyan szokta ő, hogyan az anyja, hogyan a nagyanyja, stb. Képet nem készítettem, mert szokás szerint elfelejtettem (bezzeg a kajánál már észnél voltam), de remélem, emiatt senkinek nem lesz álmatlan éjszakája. 🙂 Egyébként érdekes volt látni a dolgot és nem tudtam közben nem arra gondolni, hogyha ezt egy átlagos nyírségi vagy borsodi, párszázlelkes falu közepén csinálta volna, a helyiek visítozva szétfutnak, hogy “Segítség, támad a Soros!”.. 😀

Pár kép, válogatás nélkül:

Miután minden chilis akármicsodát bepusziltunk és már kellőképp meguntuk egymást az asztal mellett, célba vettünk egy karaokeszobát, a helyiek nyelvén szólva “norebang-ot” (노래방). Másfél órát töltöttünk ott el, az este nagy részében lányos dalok voltak műsoron az ünnepelt és a barátnői kedvéért – a társaság négy fiú tagja, köztük én is – ezalatt próbáltunk nem túl bunkó módon túlélni, vagy épp kellő mértékben színlelni az érdeklődést. 😀 Challenge kedves férfitársaimnak: mondd el fejből 10 Rihanna-szám címét! Megy? Nem megy?? Ha igen, akkor amikor a legközelebb találkozunk, meghívlak valamire. 😉 Nos, ők nemcsak a címeket, de a dalszövegeket is tudták egytől egyig. Aztán jött Ariana Grande, Lady Gaga… stb. Egyszer-kétszer volt Queen is azért, olyankor mi is beszálltunk, pl. a We will rock you-t teljes egészében én vittem. *tapsvihar*
A vacsora alatt nagyon szerényen viselkedő német leányról külön meg kell emlékeznem. Egyébként nagyon szimpatikus teremtés volt, de szegény az egész vacsora alatt alig mert megszólalni, sajnáltam is érte. Tudom, milyen az, amikor az ember egy nagyobb, javarészt idegenekből álló társaságban nem mer megszólalni, mert annyira kínosan érzi magát. Sebaj…. majd egyszer ő is megtapasztalja, hogy egyébként a kannibalizmus nem túl népszerű a civilizált világban és akkor majd bátrabb lesz. Na. EZ a csaj a karaokeszobában leszedte a hangjával a vakolatot. Nem azért, mert annyira jó volt, hanem mert anno egy Megasztár-selejtezőben Presser Gábor vérző füllel rohant volna elsősegélyért meg egy korty whiskey-ért, miután hallotta énekelni. 😀 Nem baj, elviseltük, mi ilyen jó fejek vagyunk. Sőt, még bátorítottuk is. Mert miért ne? Egyénként itt a barátnőm is elég jól szerepelt, neki még az énekhangja is rendben van, amikor ő énekelt, az egészen hallgatható volt.

Amúgy kedves párommal – hogy egy kicsit a dolgok mozgatórugójáról is szót ejtsek – olyanok vagyunk, mint a borsó meg a héja. Nem egy, nem két ismerősöm, rokonom óva intett ettől a dologtól, ami köztünk kialakult, hogy ne vegyem túl komolyan, ne alapozzak rá, mert ő egy másik kultúrában szocializálódott, úgysem tudunk összecsiszolódni. Igen… van, amikor erre szükség van, de van, amikor meg csak összekerülnek az emberek, mint két összeillő puzzle-darab. Persze elkiabálni utálok bármit is, de merem remélni, hogy a mi esetünkben ez így van. Csak hogy egyvalamit említsek: szerintem ő is ugyanabban a súlyosan kóros szellemi degenerációban szenved mint én – szegény szüleim pedig sokáig azt hihették, hogy egy ekkora tökkelütött idiótából nincs még egy a földön.

 

Szerintem a képek magukért beszélnek. “Oszoljon a tömeg, nincs itt semmi látnivaló!’

Az esténk egy Club7 nevű helyen ért véget. Ez volt az a hely, amit a tavalyi kiküldetésem során a barátnőmmel legelőször látogattunk meg együtt, szóval számunkra az átlagosnál nagyobb jelentőséggel bírt. Hát, mit mondjak… hagyományos hip-hop diszkózene, meg ugyanaz a csapatási ott is a szórakozás diszkóban űzendő módja, mint otthon Magyarországon, ebben nincs túl nagy különbség. Legfeljebb annyi, hogy otthon nem akarnak odajönni az emberek hozzám, hogy közös fotót készítsenek velem. 😀

 

Nem tudtam eldönteni, melyik a rosszabb kép, ezért mindkettőt beraktam.
*A nővérem fotografikus készségekért felelő agysejtjeinek sikítását idáig hallom… 😀

Életem alfája és omegája: az evés!

Tavaly, amikor először Koreában jártam, a kiválasztásomnál (bár nem perdöntő, de) lényeges szempont volt az, hogy én megeszem azt a kaját, ami náluk van. Tudniillik, az ázsiai kaja tekintetében szerintem kétféle ember létezik:
– aki imádja
– aki még a szagától is rosszul van
Aki esetleg a harmadik opcióba sorolná magát, azzal közlöm, hogy tévedsz, öcsém! Vagy fan vagy te is, vagy pedig hater, csak még nem tudsz róla. 😉 Egyébként, a félreértések elkerülése végett, nem specifikusan csak a koreai kajára vagyok rápörögve; megeszem a vietnami, thai, bangladesi, japán, indiai kajákat is. És nem titkolt vágyam egyszer egy olyan kínai ételt is megkóstolni, ami minőségében és változatosságában is eltér az otthon található, mindenhol ugyanolyan, futószalagon gyártott “McDonald’s-kínaitól”. Szóval ha nem is teljes egészében, de legalább 10-20%-ban a gyomrom helyén található fekete lyuknak köszönhetem azt, hogy 2017 nyarán kievett ide a fene és pl. megismertem a barátnőmet.

Nade elég a szövegből, kanyarodjunk vissza a történetemhez itt kint:
A szombati napom a marhasokáig tartó alvás után egy étteremben folytatódott, ahol valami levesféléket próbáltunk ki a barátnőmmel. A koreai éttermekről egyvalamit tudnod kell. Ha itt rendelsz egy levest, akkor a pincér nem “csak egy levessel” fog megkínálni. Hoz mellé 3-4-5 féle salátát, vizet, szószokat, tésztát külön tányérkában meg mindenféle szirszart. És a koreai levesek sem csupán az “ízesített melegvíz” kategóriában futnak. Megvannak rakva mindenféle földi jóval, pl. most az enyémben marhapacal (nem vicc!), marhahusi, sült marhavér, káposzta, zöldségek voltak, míg a pároméban szintén husi, zöldségek, meg tofu. Elég nagy adagban. Otthon valószínűleg a volt kollégáim meg a rokonaim is felröhögtek volna, ha azt mondom nekik, hogy képes vagyok jóllakni egy levessel. Vagy megkérdezték volna, hogy “ki vagy te, és mit tettél azzal a seggfejjel?”. Itt viszont tényleg jól lehet lakni egy levessel! Főleg, ha az ember barátnője annyit eszik, mint egy madár és meghagyja a sajátjának a felét. 😀

Az este folyamán olyan dologra került sor, amire jóval később számítottam csak: a barátnőm bemutatott a családjának! Róla tudni kell, hogy a szülei még nagyon kicsi korában elváltak, a vér szerinti apjával nem is igazán tartja a kapcsolatot. Az anyukájával él, akinek azóta új párja van (már vagy 15 éve), de nem tudtak összeházasodni, mivel a nagymama valamiért ellenzi a dolgot. Lehet, Koreában nem elfogadott dolog társadalmilag, ha többször házasodik az ember – de ezt a kérdéskört én nem feszegetném egyenlőre, mivel az én terveim között a többszöri házasodás nem szerepel. Elég azt egyszer is. 😀
A találkozásra egy, a lakóhelyükhöz közeli étteremben került sor. Én, mit ne mondjak, elég ideges voltam, mert hát mégis azért egy külföldi lány mégkülföldibb anyukájával való találkozásra készültem, aki a párom állítása szerint egy szót sem tudott angolul. Az aggodalmam csak fokozódott, amikor már az étteremben a barátnőm bejelentette, hogy a nevelőapukája is ott lesz. Ettől jóformán teleraktam a gatyámat. Hogy mentegessem egy kicsit a menthetetlent, az ázsiai férfi/családfőképről eleddig leginkább csak koreai sorozatokból és a “High expectations asian dad” mémekből volt valami fogalmam – és a saját értelmezésem szerint nem voltam épp a legirígylésreméltóbb helyzetben. Kb. valami ilyesmire számítottam:

– Szervusz fiam!
– Jó napot!
– Melyik egyetem orvosi karán szerezted a doktoridat?
– Őőőő…nem vagyok orvos.
– Ááá, értem! Szóval ügyvéd vagy! Hányas átlaggal szigorlatoztál?
– Ügyvéd sem vagyok…
– Jólvan, menjünk innen… cöhh… te bolond lány, kikkel ismerkedsz, atyaég…

Miután mindenféle rémképekkel a fejemben kb. élve eltemettem magam mentálisan, megérkeztek a szülők. Szerintem a nevelőapát nevezhetem nyugodtan rendesen az apjának – bár amíg Magyarországon voltam, ő mindig eléggé mellőzve volt a barátnőm családi történeteiből és én sem számítottam rá, hogy bármilyen formában szerencsém lesz hozzá, megérdemli, hogy apaként legyen emlegetve itt a blogon is – elvégre már 15 éve azt a szerepet tölti be a mindennapokban. Szerintem.
Szóval az első félóra elég feszélyezetten telt. A barátnőm egyébként az apáról is azt mondta, hogy nem beszél angolul… szóval arra számítottam, hogy majd a barátnőm tolmácsolásával fog közöttünk párbeszéd kialakulni – kb. olyan formában, ahogy én csináltam ezt az én szüleim és a barátnőm között annak magyarországi látogatása alatt. Namost a történet nem volt ilyen egyszerű: az első félórában jobbára csak bámultam, mint hal a szatyorban, mert a tolmácsolás el-elmaradozott. Sok volt a koreai beszéd, amiből nem sokat értettem, nagyritkán én is megpróbálkoztam a koreaival, azt ők egyébként nagyon méltányolták. Azután valahogy – szerintem a Soju (rizspálinka) megbontásánál – felfedeztem magamnak, hogy az öreg nemhogy ért angolul, de nem is beszél olyan rosszul, szerintem az átlagos koreaiakét felülmúlják az ő skilljei. És az anyuka is ért/beszél valamennyit angolul, egyszóval onnantól mindkettejükkel tudtam rendesebben beszélni. Hát köszi. 😀

Miután a dolgok ilyen szerencsés fordulatot vettek, már mindjárt más volt a leányzó fekvése, annak rendje és módja szerint sikerült is felkeltenem a szimpátiájukat irántam. Sokat kérdezgettek a lányukkal való kapcsolatomról, érdeklődtek a régi, magyarországi munkám iránt, sokat kérdeztek az új helyről, ahová márciusban megyek és egyébként úgy mindenről, ami a hazámhoz köthető. Meg persze ettünk:

 

A képeken (a felső párat még akkor csináltam, mielőtt megjöttek a szülők)látható fogás a “Sábusábu” (샤브샤브) névre hallgat. Annyi a lényege, hogy ottvan ugye középen a tűzre rakva az a lábas tele szójás vízzel, amit forralsz. Abba kell beledobálni a körülötte lévő kis tálakról a husit, káposztát, hagymát, algát, tofut, amit csak a pincér elétek hoz. A kis, hosszú fehér tálban szószok vannak: miután a hús eléggé megfőtt a középső tálban, kiveheted, majd a szószokba mártogatva megeheted. A rózsaszín vizes tálak (bár, hogy milyen fűszertől rózsaszín a víz, még nem jöttem rá), arra valóak, hogy bennük ehető rizspapírt puhíts (néhány percig elég belelógatni), ugyanis a vízben felforralt húsit és zöldségeket abba csomagolva, falatonként is meg lehet enni. Tudom, ez így kicsit kaotikusan hat, de hamar bele lehet tanulni és ez is egy nagyon élvezhető módja az étkezésnek.
A sábusábu egyébként elég kalandos történetet tudhat a magáénak: talán először Dzsingisz kánnak jutott eszébe ilyen módon étkezni, ez a dolog az ő, és világhódító mongoljai közvetítésével jutott el először Kínába, majd Vietnamba, Koreában Vietnami bevándorlók terjesztették el ezt a fogást – a történet a barátnőm apjától származik, szóval kedves sábusábu-szakértők (ha vagytok itt páran), az esetleges pontatlanságokért kéretik nem engem okolni! 😀

 

Ami itt látható, az a “Csuk” (죽) névre hallgat. Ezt akkor esszük, amikor a sábusábuból már kb. az összes husit kiettük és a levesléből sincs már sok. Ilyenkor beleborítunk a fémedénybe egykét marék főtt rizst meg néhány tojást, majd az így kialakult egyveleget addig főzzük, amíg el nem nyeri a nagy képen látható, főzelékszerű állagot. Utána kis tálakba kiszedve fogyaszthatjuk. Egyébként a kinézete ellenére ez sem volt rossz. 🙂

Szóval a barátnőm szülei megkedveltek. Azt mondták, hogy féltek az elején, amikor megtudták, hogy a lányuknak külföldi barátja van, de miután megismertek, nem aggódnak többé – szerintük rendes ember vagyok. Hát, ez kedves volt tőlük. És egyébként mivel nagy túra-fanatikusok, már ki is találták, hogy melyik koreai hegyet kell majd velük megmásznom 😀 Sajnos a hegy nevére most nem emlékszem, de állítólag az az egyik leghíresebb túracélpont Koreában, szóval lesz alkalmam pótolni ezt a hiányosságot. Meg persze kiírni ide a blogomra.
De most rohannom kell, még mindig nem ettem semmit és még el is kell készülnöm, mert megyünk moziba  a barátnőmet – műsoron a Bohemian Rapsody természetesen. Remélem, koreai szinkronnal lesz, mert akkor nagyon röhögni fogok, ahogy Brian May meg Freddie Mercury a “Galileo-k” számáról egyezkedik koreaiul. 😀

Béke!

Kedves Gyerekek!

Egy kicsit megkésve bár, de íme az újabb post!

Hát… nem is tudom, hol kezdjem. Eléggé mozgalmas három napon vagyok túl. Talán a bevándorlási regisztrációval kezdeném. Ennek a hivatalos neve “Alien registration”. Nem vicc, tényleg. Naszóval, a szabály úgy szól, hogyha megszerezted a “H-1”, azaz “Working Holiday” vízumot, akkor 90 napon belül köteles vagy elvánszorogni a helyi illetékes bevándorlási hivatalba, és ki kell töltened pár formanyomtatványt, amivel megigényled az “Alien Card” nevű dolgot, ez lesz gyakorlatilag a személyi igazolványod a kint töltött időd alatt. Külön jó, hogy minden jelentősebb városban van bevándorlási hivatal, tehát az enyémben is, nem kellett csak ezért felmennem Szöulba. 🙂 Ráadásul, mint kiderült, a koreai ügyintézés baromi gyors – bár ugyanannyi fárasztó szarság rádzúdul egy ilyen process során, mintha Magyarországon lennél – pl. Személyi adatok űrlapja, utazási tervekről külön űrlap, lakhelyigazoló űrlap, szállásadód (ha van) személyes adatainak külön űrlap, stb. – a sebesség lényegesen gyorsabb, mint otthon. A dolog úgy nézett ki, hogy a szükséges papírokkal felszerelkezve (útlevelem, szállásadóm papírjai, 30,000 won = kb. 7500 HUF adminisztrációs költség) becaptattam, a hivatalba, a Jenő polgár úrhoz… vagyis nem hozzá, hanem a sorszámhúzó géphez, ráböktem a “Registration for foreginers” vagy valami hasonló menüpontra és mire elolvastam a sorszámomat a kidobott cetlin, már viszont is láttam ugyanazt a számot a kijelzőn, miszerint várnak a 4-es pultnál. Aztarohadt! Ment is a papírok kitöltése csöppet sem tötymörgős tempóban, az ügyintézőm láthatóan szegényes angoltudása ellenére elég magas midi chlorian-szinttel rendelkezhetett, ugyanis mindenre ráérzett, hogy épp mikor mit akarok mondani/kijavítani az adataimmal kapcsolatban, szóval az egész dolgot letudtuk valami 15 perc alatt. Magyarországon ez minimum fél nap lenne, arra mérget veszek. Az ügymenet végeztével egy “Alien card certification” nevű lappal lettem gazdagabb, ami egyenjogú a már említett Alien Card-dal, amit majd december 19-én tudok átvenni, addigra állítják ki. Szóval ezügyben csíny letudva!

Ez volt ugyebár kedden. A nap további részében egy haverral pörögtünk és ismét rácsodálkozhattam pár, magyar szemmel elég agyfasz/lélegzetelállító dologra a nagyon fejlett Koreából:

 

Koreában nem kell papíralapú buszjegyekkel szarakodnod. Elég ha van egy paypass bankkártyád, azt hozzáérinted ezekhez a kis leolvasókhoz egyszer a fel- egyszer pedig a leszállásnál és automatikusan levonja a jegy árának megfelelő összeget, ami rendszerint 1250 KRW (kb. 315 forint). Én a barátnőm egyik ilyen kártyáját kaptam kölcsön, amíg meg nem nyitom a saját bankszámlámat itt kint. A magyarországi kártyámat sajnos még valamikor a Római Birodalom összeomlása és a honfoglalás között állították ki, szóval az itt nem jó ilyen célokra.

 

Egyes aluljárókban a rozsdamentes acél oszlopokat egyiptomi hieroglifák díszítenek. Bezzeg magyar írás sehol nincs. 😀

 

Az utcák most így a téli évszakban tele vannak valami fura, fenyőszerű növény lehullatott leveleivel. Vigyáznod kell, ha erre jársz, mert megy az arcodba, a hajadba, mindenhova és a ruhád is tele lesz vele. Amikor kérdeztem a barátnőmet, hogy hívják ezt a növényt koreaiul, nem tudta megmondani. Angolul sem. Úgy látszik, arrafelé az ilyen dolgokra nem fordítanak túl nagy figyelmet. Engem azért mindegyik öregapám harsányan kiröhögött volna, ha mondjuk egy nyárfát nem tudok megkülönböztetni egy akáctól. 😀

És akkor egy kis kaja. Kedd este a haverommal egy csirkézőbe tértünk be, ilyen fűszeres szószos csirkét rendeltünk, kétszemélyes tálat, kaptunk két salátát is mellé.

 

Csak az arányok tisztázása végett – ez a nagy kerek tányér akkora volt, mint egy családi méretű pizza. És az elején (én a kajálás közepe felé lőttem a fotót) elég durván meg volt pakolva olvasztott sajtos csirkével. Az a kis fehér kockacukor szerű izé édesretek saláta. Elég jó amúgy. 🙂

 

És akkor pár szót arról, milyen is a közbiztonság. Hogyismondjam… izéé… nem egy Népszínház utca, na! 😀 Pl. amikor a gyerekek mennek a suliba, az iskolakörnyéki zebrákon már 2-3 sarokkal arrébb is sárga pólós/láthatósági mellényes önkéntesek terelgetik őket kis sárga zászlókkal, hogy nehogy bajuk essen, elüsse őket az autó, ilyesmi. Igen, hozzá kell tenni azt, hogy itt egy hatéves gyereket el mernek engedni a szülei egyedül suliba, olyan tízből egyet-kettőt ha kísértek a szülei. A sárgazászlós gyerekpásztorokról is akartam egyébként képet lőni, de valamiért nem vitt rá a lélek, féltem, hogy stalker-nek néznek vagy hasonló. Talán legközelebb tolok egy szelfit valamelyikkel. 😀 És elég durva, de náluk a társasházaknál nem zárják a kaput. Ugye nálunk úgy van, hogy van a lépcsőház kapuja, amit mindenhol ilyen nyomógombos/kulcsos zár véd, nehogy a “rosszbácsik” bemenjenek a lépcsőházba. Namost ezt Koreában el lehet felejteni, ott ez fantazmagória és csak a filmekben létezik. És míg pl. egykori otthonomat Szegeden 3 zár védte, abból egy az hevederzár, addig a koreaiak nem is használnak lakáskulcsot! Egy négyjegyű számkombináció bepötyögése után bejutsz a lakásba! Igaz mondjuk, hogyha betörő lennék és brute force-szal próbálkoznék, több mint 10,000 számkombináció közül tudnám csak kipörgetni a jó kódot és valószínűleg van ezeken a kis terminálokon valami progi, ami az x-edik sikertelen próbálkozás után élesít egy riasztót… de maradjunk annyiban, hogy Magyarországon nem lennék nyugodt, ha egy ilyen védené csak a lakásomat.

 

A para fogságában

Elkövetkezett a szerdai nap. Mentünk barátnőmmel Geumsan-ba arra a helyre, amit 100%-ra beígértek, hogy dolgozhatok ott. Ez volt az a hely, ahol a raktárban kellett volna mindenféle elektronikai, egyéb produktumokat pakolnom. Konkrétan a párom azt mondta, 99.99%, hogy ott kezdhetek dolgozni, ne aggódjak. Amikor korábban szóba hoztam neki még innen, Magyarországról a dolgot, és sokadjára is megkérdeztem tőle, hogy akkor biztos-e a dolog, a végén mindig mérges lett, mondván tutibiztos, nem érti, mit idegeskedek ezen. Namost elmentünk a helyre, kb. egy óra volt az út Daejeon-ból és utána még fél óra taxival. Bementünk egy fogadóirodába, ahol a reménybeli leendő főnököm, meg a titkárnője leültek velünk. Minimális angol, inkább koreai nyelven ment a dolog. A rakás kötelező udvariassági blabla után az ipse elkezdett valamit kattogni a vízumomon, majd kijelentette, hogy ez szerinte nem lesz jó és majd talán visszahív, ha mégis… Emlékeztek? 99.99% volt bemondva. Hát…

Sziasztok! Bemutatkoznék: Szániel Ádám vagyok, akinek az a különleges képessége, hogy ha csak 0.01% esély van arra, hogy beszopja, hát csakazértis beszopja! 😀
Egyébként, mint kiderült, a dolog ott úszott el, hogy még a legelején, amikor még csak tervezgettem a költözést Koreába és ezt a helyet “leszervezték” nekem (hát.. kurvanagy sikerrel), akkor 2 random koreai között “torzult” az információ. Tudod, mint amikor általános iskolában sorba állítottak minket a tanárok, hogy láncban súgjuk ugyanazt a szót egymás fülébe, mindenki adja tovább és a végén mindig tök más jött ki, mint amivel az elején elindult a lánc. Hát… végülis csak arról volt szó, éhendöglök-e itt kint, vagy sem:

 

 

Miután a fő-attrakció ilyen módon befuccsolt, a napom hátralévő része világvége-hangulatban telt. Nem véletlenül váratott ez a post ilyen sokat magára, tudtam, hogyha az akkori tényállást közzéteszem, a családom meg a barátaim jelentős része minden követ meg fog mozgatni, hogy visszajöjjek Magyarországra. Azonban nem úgy verik a cigányt… én ha akarok valamit, akkor azt nagyon akarom. És csütörtökre egyébként is hivatalos voltam Szöulba egy másik állásinterjúra…

Oda-vissza. Egy migráns kalandjai Szöulban Zsákos Ádám tollából

Szóval a terv a következő volt. Csütörtök, Szöul, állásinterjú. Egy olyan vegyipari cég volt a target, amelynek már magyarországról ismertem pár koreai alkalmazottját – az otthoni koreai baráti köröm tagjai ott dolgoztak ugyanis. Ők voltak olyan cukik, hogy szintén megígértek nekem egy melóhelyet és leszerveztek nekem egy interjút ezzel kapcsolatban csütörtök délután kettőre, a cég szöuli központi irodájába. A szerdai élményeim után sejthetitek, mennyire voltam bizakodó az ő ígéretükkel kapcsolatban..
Szóval kb. olyan hangulatban néztem a csütörtöki napom elébe, mint Russel Crowe, amikor a Gladiátorban megölni készül Nérót. Vagy mint amikor Frodó elindult Mordorba. Ugyanis a barátnőmnek csütörtökön dolgoznia kellett és nem tudott velem tartani. Tehát tökegyedül kellett elboldogulnom egy olyan nagyvárosban, amelynek a népessége konkrétan ugyanannyi, mint Magyarországnak!! Mondtam is magamnak: “Öcsém bazdki, ha itt nem veszel el, akkor sehol!” 😀

Annyit még slusszpoénnak elejtenék, hogy Szöulban egyszer jártam előtte, amikor a múltévi kiküldetésem alatt a párom épp hazajött az amerikai párnapos útjáról és én kimentem elé a reptérre. Na utána mászkáltunk Szöulban pár órát. És emlékszem,  hogy amikor a metrót akartuk használni, sem én, sem pedig ő nem tudtunk kiigazodni a jegyeladó automatán meg a beléptetési rendszeren, szóval inkább gyalogoltunk. Plot twist: ha ő koreaiként akkor nem boldogult a helyi tömegközlekedéssel, én mire számíthattam tökegyedül, amikor állásinterjúra kellett mennem? Sejthetitek.. 😀
Szóval a terv a következő volt: felkelek amilyen korán csak tudok, felvonatozok Szöulba, majd tart ameddig tart, elgyalogolok a vasútállomásról az állásinterjú helyszínére, egyedüli segítségként a Google térkép-funkcióját használva. Ezt a tervet annak rendje és módja szerint meg is valósítottam. Reggel 5-kor keltem. 6-kor már a vasútállomás felé tartottam. 7-től 8-ig meg vonatoztam. Nem vicc! A Daejeon-Szöul távolság kb. a Szeged-Budapest távval egyezik, mégis az a vonat (kb. a helyi Intercity-re váltottam jegyet) ezt a távot valamivel több, mint egy óra alatt tette meg!!

Szóval, miután leesett állal levonatoztam egy órát és megérkeztem Szöulba, szétnéztem és úgy éreztem magam, mint Frodó, amikor letekint a random nagyonmagas kőszikláról Mordorba és átfut az agyán: “Bazdmeg, hová kerültem!” Még fotót is elfelejtettem készíteni… De mivel Bear Grylls azt tanította nekem, hogy a veszélyes helyzeteket hideg fejjel és fürge ésszel lehet túlélni, hamarosan előkaptam a telefonomat és belőttem rajta az úticélt. Majd elindultam. Válogatás nélkül pár kép szöuli odüsszeiámról:

 

Városkép a Han folyó felől. (Lehetne akkor már Han Solo folyó is, muhhaha :D) Élőben még szebb látvány, lélegzetelállító. Tiszta New York. 🙂

 

Vannak fasza kis parkjaik cuki hidakkal meg minden giz-gazzal. 😀

Szóval gyalogoltam vagy 5 órát. Menet közben betértem egy csirkézőbe, ahol a fent látható kaja volt a menüm, egész jó volt. Amúgy Szöul tényleg hatalmas város és rohadtul hideg volt aznap. De nem vesztem el és egészben megérkeztem az interjúm helyszínére, még pont időben. 😀

És ez a csütörtöki élmény össze sem volt hasonlítható a szerdaival. Ennél a cégnél amint beléptem az iroda ajtaján, felálltak az emberek a helyükről és a nevemet mondogatták – előre tudták, hogy jövök és már nagyon vártak. 🙂
Az interjú beszélgetős része is rendben volt; ami új lehet az otthoniaknak, hogy kérdeztek sokat a családomról, a barátnőmről, a jövőbeli terveimről és még a hobbijaimról is esett szó. Otthon, Magyarországon szerintem nem feltétlenül kerül szóba az egy állásinterjún, hogy milyen gyakorlatokat csinálok a konditeremben, vagy hogy feleségül akarom-e venni jövőre a barátnőmet. 😀
Szóval minden szép és jó volt ezúttal és jelentem, kérem: laboratóriumi technikus leszek jövő márciustól Koreában!! 🙂

Az interjú után engem, mint jövőbeni új kollégát mutattak be a cég alkalmazottainak, mindenkinek aki csak jelen volt az irodában, vagy a szomszédos laborban. Merthogy ott is körbevezettek, megmutogattak mindent, hátha érdekel. Nagyon pozitív élmény volt ez az egész. Szóval márciustól kezdek náluk egy Yeongju nevű városban, Daejeontól kb. 1 órányira (azzal a gyors vonattal) és kapok szállós helyet is, önálló lakrészt. 🙂 Ez Koreában nagy divat. Persze a dolognak hátulütője is lesz, a barátnőmet csak hétvégente láthatom, vagy ha ő átugrik, de ne legyünk telhetetlenek. Idővel minden alakul.

És még annyit, hogy az a március még messze van azért… majdnem 3 hónap. Addig is élni kell valamiből. Hála istennek a párom sem maradt tétlen, amíg én Szöulban voltam, ő munka mellett talált nekem egy lehetőséget a helyi postán, ahol részmunkaidőben csomagokat tudok majd válogatni.Hála neki, lesz mit csinálnom a köztes időben, ez nagy segítség volt tőle. ❤
Elméletileg vasárnap már kezdhetek is, szóval jövő márciusig – ha minden igaz – pakolááási!! Talán egy kicsit nehéz lesz, de a jó dolgokat ugye nem adják könnyen. Talán ez az elmúlt 3 nap tanulsága. Hamarosan újra jelentkezem!

Béke!